Gyerek és kiskamaszkoromban talpraesett és életteli voltam. Kamaszkoromban befelé forduló és félénk lettem. Most, egyetemistaként motiválatlan és unalmas vagyok. Ez azt jelenti, hogy most már felnőttem és ilyen is fogok maradni?

Fontos persze, hogy nagyon nem érzem így jól magam, nagyon más életet szeretnék. Szeretnék sok társaság tagja lenni, akár vezető szerepben, aktívan élni, sokat szórakozni. Viszont semmit nem teszek érte. Egész nap itthon ülök és elterelem a figyelmemet az életemről videónézéssel. Kb. egy leépült füvesnek lehet ilyen élete. Én nem vagyok drogos, de depresszióval szakemberhez járok. Valahogy nincs olyan erőm és hitem a változtatáshoz, az új dolgokba kezdéshez, mint régen. Egyszerűen nem érdekel, nem hiszek benne, nem lelkesedem érte. Csak a nehézségeket látom meg. Amúgy meg jók lennének a lehetőségeim, mert nagyon jó tanuló vagyok, versenyekre jártam, felsőfokú nyelvvizsgáim vannak... csak épp nincs meg az az érzés, hogy lelkes legyek. Mindenbe belekezdek és félbehagyom. Nem látom értelmét annak, hogy végigcsináljam a dolgokat. Minek? Boldog ígyse-úgyse leszek. Szeretnék barátnőt, de totálisan képtelennek érzem rá magam. Valahogy úgy érzem, hogy ha ez nem sikerül, és eddig se sikerült, akkor úgyis teljesen értelmetlen minden más is.

Most már felnőtt vagyok. Úgy érzem, kamaszkoromban elvesztettem valamit, amit azóta is keresek, de az is lehet, hogy valójában ez a személyiségem, és sorsszerű volt, hogy ilyenné váljak (ettől a lehetőségtől rettegek, őszintén remélem, hogy az első az igaz). Most már ilyen fogok maradni? Úgy érzem, ha lenne egy normális kapcsolatom, egy olyan lánnyal, aki NEKEM IS TETSZIK és nem csak én neki, akkor minden rendbejönne és hihetetlen energiák szabadulnának fel bennem és megoldódna az életem. De sose sikerül. Már olyannnyira passzív vagyok, hogy tudatosan terelem el a figyelmet a lányokról, hogy ne érezzem magam rosszul. Meg se próbálom inkább. De tudom, hogy így nem élhetek.