Mindenkinek a saját baja a legnagyobb. Igaznak találjátok ezt a mondást, vagy ti nem így álltok hozzá?

Persze nem az etiópiai éhezőkhöz, meg a hajléktalanokhoz kell viszonyítani magunkat, ezek valóban szélsőséges példák.

De általában azok az emberek panaszkodnak a legtöbbet ("Jaj énnekem mennyi gondom van az életbe" stb.), akiknek sínen van az életük. Mi nagy baja lehet egy olyan néninek, akinek még él a férje, a gyerekei rendesen megházasodtak, szép unokái vannak, anyagilag is rendben vannak, egészségileg is aránylag? Általában az ilyenek panaszkodnak legtöbbet. Vagy ugyanígy egy fiatal esetén is: sokszor az panaszkodik legjobban, aki szép, boldog párkapcsolatban él, sikerülnek a vizsgái, sikeres a munkában, sokat szórakozik, de neki "sok baja van".

Ha nálam minden rendben van, de elromlott a hajsütőm, akkor hiába mondja bárki, hogy rákos a gyereke, vagy meghalt a férje, vagy kirúgták az állásából, akkor is csak azon agyalok, hogy a hajsütő helyett újat szerezzek.

Mert a másik gondját úgysem tudom megoldani, nem is az én dolgom. Nekem is van sajátom, még ha csak egy hajsütő is.

Na, ez szélsőséges példa volt, de hát a másik baja úgysem tud úgy fájni, mint a sajátom. Mert ha lelkileg rendben vagyok, akkor meghallgatom, tanácsot adok neki, aztán "lapozok", és magammal foglalkozom.

vannak, akik magukra veszik a világ összes baját, és mások baja miatt sírnak meg kikészülnek, és hihetetlenül empatikusnak vallják magukat, de szerintem ez nem egészséges.

Tegnap láttam egy régi Dr. House részt (S02E04 - TBC vagy nem TBC) a viasaton, nagyon ide illik:

"Evolúciós késztetés, hogy törődünk azzal, aki fontos nekünk, és evolúciós késztetés az is, hogy lesz@runk mindenki mást."

Tessa