Melyik az a Horatius vers, versrészlet, melyben a költő a a fiatal kor intenzívebb megélésére buzdít mielőtt már túl késő lenne, jelen megélést emeli ki?

Tu ne quaesieris, scire nefas, quem mihi, quem tibi

Finem di dederint, Leuconoe, nec Babylonios

Temptaris numeros. Ut melius quidquid erit pati,

Seu pluris hiemes seu tribuit Iuppiter ultimam,

Quae nunc oppositis debilitat pumicibus mare

Tyrrhenum: sapias, vina liques, et spatio brevi

Spem longam reseces. Dum loquimur, fugerit invida

Aetas: carpe diem, quam minimum credula postero.

Thaliarchushoz, nem?

Nézd a Soractét! nézd, magas orma hogy

ragyog fehéren! roskad a hó alatt

és nyög az erdő, és a fagyban

a folyamok vize mind beállott.

Fűts hát, hadd oldja vad szigorát a tél,

fűts jó keményen! s hozd ide kétfülű

kancsódat, és tölts bőkezűbben,

ó, Thaliarchus, a legjavából!

A többit bízd rá, bízd az egekre: ha

legyűrték a tengerkavaró vihart,

megint feláll a karcsu ciprus,

s nem csikorognak a fák a kertben.

Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire

ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak; és

ne vesd meg, ne kerüld, barátom,

a szerelem gyönyörét s a táncot,

míg rá nem őszül ifju fejedre a

mogorva vénség! Hívnak a versenyek,

s ilyenkor édes sugdolózni

titkon az alkonyi félhomályban,

ilyenkor édes a kacagás, amely

megmondja, merre bujt el a kedvesed,

s a zálogul rabolt gyürű, mit

a keze véd, de a szíve enged.

"Ne törd rajta fejed - tudni tilos -, életem, életed

merre űzi az ég, Leuconoe, s a babylóni jóst

kérdezned sem okos. Jobb, ha vakon tűröd, akármi jön.

Mindegy, lát-e szemünk több telet is, mint ami most dühöng,

tajtékos habokat part fele űz, s megtöri szirteken.

Légy bölcs, Leuconoe, szűrd meg a bort, s metszd a vadóc reményt

vissza: kurta a lét. Míg csevegünk, elfut irígy időnk:

fogd hát, s tépd le a mát, és sose várd, nyílik-e holnapod."

Horatius: Leuconoéhoz

Imre Flóra fordítása

[link]