Mikortól számít valaki fotósnak, fotóművésznek?

Fotós: fizetnek neki a fotóiért. Általában profi eszközökkel dolgozik, van ilyen irányú képesítése is.

Fotóművész: a profizmus mellett a képeivel tud valami pluszt nyújtani, amit a közönség és a szakma is elismer.

Lehet mobillal is szép képeket csinálni, de profi fényképezőgéppel is lehet rosszakat, mindkettőre láttam már példákat. Azért a mobilos fotózást én a hobbifotózáshoz sorolnám.

A fotós kifejezés tartalmát is sokan sokféleképpen értik. Van, aki úgy gondolja, a technika hibátlan kezelése már fotóssá teszi az embert. Nekem nincs kifogásom ez ellen, de ha eltekintünk a tankönyv illusztrációt készítő tárgyfotóstól és az igazolványkép készítőtől, akkor mégiscsak fotós inkább az, aki az eszközzel valamit kifejez. Kifejezés alatt nem kell érteni egy egész Csendes Dont, elég az útmenti fasor megkapó ritmusát láttatni, miközben ezren észre sem veszik, másik húsz meg nem tudta átadni a látványt fénykép formájában.

Régen ez egyértelmű volt, de az elmúlt 10-15 évben elterjedt az, a szerintem téves elképzelés, hogy fotós az, akinél a csúcsfények nem égnek ki. :)

ez a kérdés szerintem kb. egyidős a művészetekkel - és nem a fotózással, mert az ősi művészetek kapcsán pont ugyanígy felvetődik teljes joggal. ha valaki verseket, regényeket, színdarabokat ír, szobrokat, festményeket készít, zenét szerez és ad elő, az már művész? vagy azoknak a műveknek jóknak is kell lennie hozzá, hogy az alkotót művésznek tekintsük? na és ki dönti el, hogy egy műalkotás művészet-e? a művészet szubjektív, a művész a saját belső világát a saját művészi látásmódján keresztül tárja a világ elé, amiből a befogadók vagy ugyanazt értelmezik, vagy valami teljesen mást. vannak a különféle művészeti ágaknak saját "szakmai" szempontjai, művészi nyelve, eszköztára, de a művészetek is folyamatosan átalakulnak, fejlődnek, változnak. ki dönti el, hogy amit egy művész alkot, az vajon a művészet egy új irányzata, vagy csak béna próbálkozás? valószínűleg sosem lesz róla közmegegyezés. a befogadó közeg dönti el, hogy mit tart művészetnek. ha a közönségnek tetszik és művésznek tart, akkor mindegy, hogy mit mond a többi művész és a szakma. ha a többi művésznek, a szakmának tetszik és művésznek tartanak, akkor mindegy, hogy mit mond a közönség, vagy a kritikusok. ha neked tetszik és szerinted művészet, akkor önmagad sikerült kifejezned. hogy mások erről mit gondolnak, azzal meg nem kell foglalkozni.

na persze így könnyű abba a hibába esni, hogy amit csinálsz és művészetnek hiszel, az ismerőseid ünneplik, hogy jajjdejó és mégis mindenki csak röhög rajtad, hogy te hülye vagy, nem művész. a művészet már csak ilyen.

Picasso a történelem egyik legnagyobb művésze, én mégis utálom a legünnepeltebb képeit, mert szerintem egyszerűen szarok - vagy csak nekem nem jönnek be? számít a különbség? számít, hogy más zseniálisnak tartja, ha én nem? és számít, hogy én nem tartom annak, ha mások igen?

arról is zajlik a vita a fotográfia kezdete óta, hogy vajon a fotózás művészet-e egyáltalán, vagy csak gombnyomkodás. merthogy a festők, szobrászok, írók és egyebek szerint ők valóban önállóan és egyedit alkotnak, a fotósok meg csak megnyomnak egy gombot és a technika lemásolja a valóságot, ebbennincs semmi művészet (ahogy ezt Sztrongoff is felvetette az igazolványkép készítés és tárgyfotózás kapcsán). de még akár ebben is lehet művészet, ha valaki bele tudja, akarja vinni. sőt a festők közt is felvetődik a jogos kérdés, hogy vajon egy táj/csendélet valósághű lemásolása tényleg művészet-e a festőtől, vagy csak ügyes kézi technika, hiszen művészi tartalmat nem tesz hozzá, ő is csak ügyesen másol. mindenképpen fontos készség, de vajon művészet-e, hogy tökéletesen tud másolni, vagy csak másolási készség. sőt a zenészeknél is felvetődik a kérdés, hogy művészet-e pont ugyanúgy előadni egy zenét, amit valaki más olyanra megírt? vagy csak akkor művészet, ha valami többet bele tudsz vinni az előadásodba, mert különben csak egy zene előállító kisiparos vagy, nem művész? attól, hogy nem mindenki képes ugyanúgy megfesteni egy képet, vagy eljátszani egy zenét, vajon művészet-e, ha csak másolod az eredetit és önmagadból nem teszel hozzá semmit? na persze az is kérdés, hogy a művész képes-e alkotás közben nem hozzátenni önmagából az alkotáshoz? képes-e a zenész úgy eljátszani a kottát, hogy önmagát nem teszi bele a zenébe? képes-e a gépiesen másoló festő fotórealisztikus festményt festeni úgy, hogy ő maga nincs benne a tökéletesen lemásolt képben? képes-e a fotós úgy fényképezni, hogy ő maga nincs benne valahol a képben legalább a téma és képkivágás megválasztásában? kell-e vajon ennél többnek benne lenni a művészből, vagy ez már bőven elég? ezt a közönség, a kritikusok, a szakma, vagy maga a művész döntse el?

a mai modern világban ezek a kérdések mégkaotikusabbak. korábban a szakma is szűkebb közösség volt, művész is kevesebb volt és a közönség is sokkal szűkebb kör volt, hiszen nehezebben jutottak el a művek az emberekhez. vagy a művészt kellett ismerni, vagy a helyet, ahol ő elérhető, vagy valamilyen viszonylag közvetlen kapcsolat kellett. ma a modern eszközök mindenkit művésszé tettek, az internet pedig bármit bárhova eljuttat, így a legeldugottabb tanyáról is bárki bármilyen művészetet el tud juttatni a világ bármelyik pontjára, ha akar - márpedig egyre többen akarnak és ha közönségre találnak, akkor az ő szemükben művésszé válnak. a szakma és a művészi élet pedig vagy befogadja ezeket a dolgokat, ünnepli és hivatalosan is művészeti szintre emel sok mindent, amit mások esetleg gagyinak tartanak, vagy elutasít egy csomó mindent és egy idő után magát a szakmát és a művészeti életet utasítja el a közönség és az általuk kirekesztett művészi közösség, mert aki nem fogadja el az én művészetemet, vagy az általam kedvelt művészetet, azt én miért fogadjam el művészeti szaktekintélynek, mikor nem értünk egyet arról, hogy mi is a művészet?

arról is legalább ilyen komoly viták vannak, hogy valaki mikortól számít fotósnak. vajon attól fotós-e valaki, hogy fényképez valami arra alkalmas eszközzel? attól válik fotóssá, hogy egy komoly fényképezőgéppel fotóz, nem valami gagyival? attól fotós, hogy jól tudja használni (nade ki szerint?), vagy hogy papírja van róla, hogy megtanulta használni? netán attól, hogy mások annak tartják?

nade mitől lesz valaki vezető, sofőr, író, festő, sportoló? elég a jelző kiérdemléséhez, hogy valaki csak úgy találomra kormánykereket, tollat, ecsetet, sportezközt vesz a kezébe? vagy kell hozzá valamilyen minősítés valaki mástól? na és kitől és milyen minősítés kell hozzá?

írni például mindenkit megtanítanak már az általános iskolában, aztán ezt még több másik iskolában fejleszti mindenki. mégsem hiszi magáról mindenki, hogy ő író lesz attól, hogy tollat vesz a kezébe, pedig az érettségivel még papírt is kap róla, hogy tud írni. mégis mindenki fotósnak tartja magát, aki fényképezőgépet vesz a kezébe, akár van papírja róla, hogy tudja is használni, akár nem. autót például nem is vezethetsz anélkül, hogy papírod lenne róla, hogy értesz hozzá, akkor ezzel sofőrré válik mindenki, aki autót vezet? na és mit jelent ez a kifejezés, meg a hivatalos minősítés? attól, hogy papírja van róla, már biztos, hogy jól is csinálja? vagy csak annyit jelent a papír, hogy jó eséllyel ő és mások is túlélik, amit csinál?

Aztán egy lehetséges másik definíció:

Fotóművész az, akit a Magyar Fotóművészek Szövetsége felvett a tagjai közé.

Úgy mondanám,hogy a vizuális művészek tudják és ÉRZIK, hogy hogyan kell felhasználni az eszközöket, hogy a látványt, gondolatiságot vagy érzelmeket közvetíteni tudják a nézők felé. Olyan kombinációkat találnak,amelyek együtt működnnek. A nagyok pedig meghökketnő kombinácikat, formákat is talnálnak.

Egyébként néha maga az eszköz is kulcs fontosságú lehet. Ez alatt azt értem, hogy főleg dokumentalista témáknál plusz hitelességet tud kölcsönözni a témának.

Ezért azt gondolom,hogy lehet telefonnal is, de nem mindegy mit.

Azt, h mi számít művészetnek, és ki művész, nem egzakt dolog. Nem matematika.

Ha egyszerű és lényegretörő körülírással élek, akkor azt mondanám: a művészet egyfajta belső igény. Mégpedig annak igénye, hogy olyat fejezzen ki az ember, amit hétköznapi eszközökkel már nem lehetséges teljesen (vagy egyáltalán nem), illetőleg művészi lehet az is, ami kifejezésének módja, módszere mást kíván, mint ami hétköznapi eszközökkel lehetséges.

Példa:

Egy piktogram, egy jelzőtábla eligazítást mutat egy városban - ez praktikum, nem művészet, persze találni olyan szempontot mely szerint művészet, de lényegileg nem elsősorban az.

Ellenben egy óvodás gyermek nem tud máshogy rajzolni, mint művészi szinten, amikor hagyjuk kibontakozni (más eset, amikor megkérjük, hogy pl rajzoljon le egy közlekedési táblát!), épp ezért elemezhető ki a lelkiállapota, sokszor elég pontosan, persze több napon át készített rajzaiból egyértelműbb a pszichológiai kép. A szürrealisták, és más avantgarde alkotók a gyerekrajzok jellegéből, hozzáállásából sokat merítettek.

Ehhez képest hiába bír profi technikával egy felnőtt, lehet h messze áll a művészet lényegétől, és talán a tudományhoz, vagy az alkalmazott "művészethez" áll közel inkább az alkotási módja. Pl egy profi ecset önmagában nem művészet, hanem eszköz. De eszköz lehet egy festő technika is, pl aki mozaikszerűen rakja össze képeit - önmagában még ettől se művészi az adott alkotás, mert az alkotási mód is eszköz (ám LEHET művészi, ha EZEN FELÜL olyan igénye is van, adott esetben). Vagy pl aki zseniális rímekkel költ, az egy profi eszközhasználó, de nem biztos, h művész (vagy az, vagy nem az), viszont mindenképp ügyes.

A művészi mondanivaló mélyebb igényű, mint a hétköznapok, tehát akinek mélyebb mondanivalója van, a művészet egy remek lehetőség számára ezt kifejezni.

De éles határ nincs, hogy "ez már művészi, vagy még nem az".

A kérdésben a döntő az, h kinek mire van igénye, amikor alkot. Praktikus célja van-e, vagy pl a hétköznapitól elrugaszkodottabb mondanivalója van-e, és kellően meg tudja-e fogalamzni nem hétköznapi módon - kizárásos alapon működik a mód: tehát ha egy adott mondanivaló már nem kifejezhető elég pontosan hétköznapi eszközökkel, akkor jön az elvontabb hozzáállás.

Másodlagosnak tartom, h egy alkotót ki hogyan ítél meg. A lényeg, hogy az alkotó miért és hogyan alkot, aztán vagy van kellő önismerete és önkritikája, hogy saját alkotási módját művészetnek tekinti-e ,valamint hogy különbséget tegyen saját alkotásai között, hogy melyik mávészi igényt mutató, és melyik alapvetően más célú - az őrajta múlik alapvetően.

A művészet egy nyelvi forma, hozzáállás, igény kérdése. Analógiák: ha nagydolgom van, akkor praktikusan vécét használok. Ha gondolatot kifejzek, akkor már lehet, hogy akár filozofálok. De pléldául analóg evvel az is, hogy a magyar nyelv tartalmaz idegen nyelvi, pl latin szóátvételeket, de attól még az magyar nyelv. Tehát nincs éles határ a latin és magyar között, de lényegi hozzáállásban alapvetően mások.