Melyik a kedvenc versetek?

Tóth Árpád:

TETEMREHÍVÁS

Olykor a bíbor alkonyatban

Elnehezedik a szivem -

Felnézek a nagy, csuda égre,

És látást látok, úgy hiszem.

Boldogtalan fantáziámnak

Úgy rémlik, a felhők felett

Azért a csönd: meghalt az Isten,

És ravatalra tétetett.

Fejénél roppant arany lángok,

Antares s Orion ragyog,

Körüle térdre rogyva sírnak

Az árván maradt angyalok.

Valaki megölte az Istent,

És fekszik némán és hanyatt;

S reszketve a gazdátlan űrnek

Lakói hozzá bolyganak.

Jönnek a sárga Hold-lakók és

A Mars bölcs óriásai,

Saturnus-népek hat szivükkel

S Vénusz szirom-leányai.

És olykor egy-egy emberlélek,

A gennyes Földnek hirnöke

Jön, és láttára szerterezzen

A gyászolók kövült köre.

Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér

Az alvadt sebből fölfakad,

Legördül lassan, s átzuhogja

A végtelen világokat.

Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér -

S a földön bíbor alkonyat

Gyúl tőle a sötét hegyek közt -

S én fölemelem arcomat,

És úgy érzem, e fájó arcnak

Nem lehet többé mosolya,

Mert ember vagyok én is, én is,

Az isten véres gyilkosa...

Ady Endre : A Halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,

Szeretem a tűnő szerelmet,

Szeretem megcsókolni azt,

Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,

Hervadva ha vágynak, a nőket,

A sugaras, a bánatos

Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák

Kisértetes, intő hivását,

A nagy Halál, a szent Halál

Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,

Sírókat és fölébredőket

S dér-esős, hideg hajnalon

A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,

Könnyetlen sírást és a békét,

Bölcsek, poéták, betegek

Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,

Aki rokkant, aki megállott,

Aki nem hisz, aki borus:

A világot.

Én a Halál rokona vagyok,

Szeretem a tűnő szerelmet,

Szeretem megcsókolni azt,

Aki elmegy.

Babits Mihály - Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

vagy én lettem mint túláradt patak

oly tétova céltalan parttalan

s ugy hordom régi sok hiú szavam

mint a tévelygő ár az elszakadt

sövényt jelző karókat gátakat.

Óh bár adna a Gazda patakom

sodrának medret, biztos útakon

vinni tenger felé, bár verseim

csücskére Tőle volna szabva rim

előre kész, s mely itt áll polcomon,

szent Bibliája lenne verstanom,

hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan

bujkálva, később mint Jónás a Halban

leszálltam a kinoknak eleven

süket és forró sötétjébe, nem

három napra, de három hóra, három

évre vagy évszázadra, megtaláljam,

mielőtt egy mégvakabb és örök

Cethal szájában végkép eltünök,

a régi hangot s, szavaim hibátlan

hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran

szólhassak s mint rossz gégémből telik

és ne fáradjak bele estelig

vagy mig az égi és ninivei hatalmak

engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

József Attila:

MONDD, MIT ÉRLEL...

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

akinek nem jut kapanyél;

kinek bajszán nem billeg morzsa,

ki setét gondok közt henyél;

ültetne krumplit harmadába

s nincs szabad föld egy kapa se,

s csomókban hull a hajaszála

s nem veszi észre maga se?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

akinek öt holdja terem;

lompos tyúkja kárál a torsra

s gondjai fészke a verem;

s igája nem zörög, sem ökre

nem bõg elnyújtva - nincs neki -

s mélyérõl párolog a bögre,

ha kis családját eteti?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

ki maga él, maga keres;

levesének nincs sava-borsa,

hitelt nem ád a fûszeres;

egy tört széke van, hogy begyújtson,

repedt kályháján macska ül,

ritmust lóbál az ajtókulcson,

néz, néz, s lefekszik egyedül?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

ki családjáért dolgozik;

veszekszenek, kié a torzsa,

és csak a nagy lány néz mozit;

a nõ mindíg mos - lucsok holtja -

szájíze mint a fõzelék

s a szigor a lámpát ha eloltja,

csend fülel, motoz a setét?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

ki a gyár körül õgyeleg;

helyén a kapszlit nõ kapdossa

s elfakult fejû kisgyerek;

s a palánkon hiába néz át,

hiába cipel kosarat,

szatyrot, - ha elalszik, fölrázzák

s lebukik, hogyha fosztogat?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

ki sót mér, krumplit, kenyeret,

hozomra, újságpapirosba

s nem söpri le a mérleget;

s ritkás fény közt morogva rámol

- az adó hosszú, nagy a bér -

s mi haszna sincs, hiába számol

többet a petróleumért?

S mondd, mit érlel annak a sorsa,

ki költõ s fél és így dalol;

felesége a padlót mossa

s õ másolás után lohol;

neve, ha van, csak áruvédjegy,

mint akármely mosóporé,

s élete, ha van élte még egy,

a proletár utókoré?!

1932. január

A "proletár utókort" el lehet hagyni, de a vers gyönyörű, és igaz!

Birtalan Ferenc:

Két szoba között

Karácsony első napján

hó verte be a fényt az ablakon.

A nagyszobában még

Anna is aludt és anyuék.

Lábujjhegyen

az ajtórésig kúsztunk zajtalan,

meglesni a csillogó fenyőt,

a reggelségbe hűlő ablak előtt.

Három galamb

padlóra támaszkodva

egész gyerekkorunkkal,

csőrébe fogta,

tartotta világfánkat.

Szekrény tetején birsek,

sütemény maradék illata lengett.

Gunnyadt a Kalor.

Bádogtányér, csupasz villanykörte,

valahol.

Heten voltunk, mint a mesében.

Azóta se tud kireggeledni.

Megrekedtem

két szoba között,

ébren.

Lajtai Gábor

Csontpalást

Anyaggá fajul a vétek,

Úgy védi az ideát;

Csontpalástot ölt a lélek

S él egy kicsit ideát.

József Attila: Dunánál (reszlet)

..."2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,

mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a mult és övék a jelen.

Verset irunk - ők fogják ceruzámat

s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt -

ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,

ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős -

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!..."

Kosztolányi Dezső:

Plato olvasása közben

1

Való-e a világ körültem

vagy tán az álom a való,

s e napsugáros, kékes űrben

a durva hajsza a csaló?

Akkor tün el igaz világunk,

ha reggelenként ébredünk,

s akkor igaz valónkba látunk,

ha álmokat néz húnyt szemünk?

E vad tülekvés-e az élet,

vagy az csak egy álcás halál,

gyötrött valónk csak akkor éled,

ha silány rög porba száll?

Hol a hely, mely titkunkat ója,

az égben, az ó sírokon,

s az ember, e bolygó lakója

az éjjel, a földdel rokon?

2

Az élet oly csodás, tünékeny,

száll mint az omlatag homok,

felleg, derű jár fönn az égen,

az alkotást váltják romok.

Hajunk ma éjszin, mint a holló,

holnapra ősz, s a sors ledönt,

minden csodálatos, leomló,

mit hordoz hátán itt e föld.

Estente meghalunk az ágyba,

s reggelre már mások vagyunk.

Mind változunk zokogva, vágyva

és nem találjuk - önmagunk.

Ezer titok közt fázva, gyúlva

botlunk, bukunk mindannyian.

Mind látomány lenn, ami durva,

s a láthatatlan az, mi van.

Juhász Gyula

Emlék

A szálló évekkel

Sok minden megy el,

De a szív, a koldus,

Tovább énekel.

Mi remény volt régen,

Emlék ma csupán,

De legalább sírhatsz

Tűnt szépek után!

Ami emlék, szebb is,

Mint az, ami él,

Romok is ragyognak

Hűs hold fényinél!