Mit gondoltok erről a versről? 18/L

Porcelán

Ráncok és gyermekkezek táncolnak.

A csempén porcelán koppan,

kávé csorog egy foltban.

Pedig ég bent a villany,

fájón visít az áram,

függöny tükrén átvillan.

Nem tudom már, mit látok, és

hallok.

Ordíts! Kértelek már sokszor,

de te mindig csendben maradtál.

Elég lenne, ha suttognál,

nekem már az is hangos,

mert nagyon fáj a hangos szó de csak a

csend

őrjít meg.

Tovább repül az albatrosz.

Még fekete a konyha, mert ég bent a villany, és a legfeketébb az abrosz,

mert csak az világít.

Éppen most virrad.

Ujjpercek ropognak, és míg a hajszál nő,

felnő egy kisgyermek az asztal alatt.

Tudod, most éppen esik – a víz a fontos mindig,

Csak ez lehet a kérdés, és a

válasz is.

Lassan olvad a cukor. Főleg, hogy a kávé a falon csorog.

A kanál pedig lyukas.

Nem is látom már. Csak hallom,

valahonnan belülről hallom.

Azóta is mesélem neked.

Sírva mesélem, hogy szétesett a konyha.

Tudod, amikor egyszer esett.

Rám esett és többé fel sem kelt.

Feketének pedig még mindig fekete,

olyan világos fekete, mint amikor nappal van.

Nappal mindig keresek egy keretet

és elbújok a múltban, a múltban, ami

megfagyott, és én

széttörtem.

Hogy halljak egy kis hangot.

Ezt a várost már senki sem menti meg.

Zuhanok, miközben ezer ember sikít,

mind az álmomért könyörögnek,

pedig fehéren táncoló tűzbe zuhanok,

fejjel-lefele

egészen a halálomig.

Addig.

Ezóta sírva mesélem mindig;

tudod. Amikor egyszer esett.

Esse quam videri.