Valóban mindenkiben lakozik gyilkos én és ez bizonyos dolgok hatására feslzínre kerülhet? Gondolati gyilkosságot követett-e el már valaki? Hogyan lehet ezt önmgaunkból kiirtani és a téves megítéléseket, amellyel árthatunk embertársainknak?

Hitchcock filmjei közül csak a Madarakat láttam, azt is félig, kábé 30 évvel ezelőtt. De nagyon kicsi voltam még akkor, és nagyon féltem utána egy darabig, és soha többé nem néztem egyetlen Hitchcock filmet sem :)

Ma meg már nem érdekelnek a horrorok, sőt, a filmek se igazán, szóval a kérdés ezen részéhez nem tudok hozzászólni érdemben.

Viszont ahhoz talán igen, hogy lakozik-e mindenkiben gyilkos "én". Ezt én a gyilkos ösztönnel tudom azonosítani, és mint ilyen, igen, mindenkiben ott lakozik. Elvégre többszázezer évnyi emberi múltunkban, és több milliárd éves evolúciós múltunkban az utolsó néhány évezredet leszámítva gyakorlatilag a gyilkolászás amolyan túlélési stratégia volt, ezért is épült belénk olyan mélyen ez az ösztön. Aki nem volt hajlandó ölni a civilizált kor előtt, az nagy eséllyel elpusztult. A természet farkastörvénye az "ölj, vagy téged ölnek" törvény, és ezt a több milliárd éves múltat nem lehet csak úgy egyik napról a másikra (értsd: egyik évezredről a másikra) csak úgy elfeledni, megszabadulni tőle.

Az ember csak részben attól ember, hogy felegyenesedett, gondolkodik és eszközt használ. Ettől csak biológiailag lett emberré. Társadalmilag, közösségileg attól ember az ember, hogy képessé vált kordában tartani ezen ösztöneit, az értelmével képes felülbírálni az ösztöneit. Szerintem ez tesz emberré minket, a civilizált kor elérése óta.

Nem hiszem, hogy mindenkiben létezne egy gyilkos én. Szerintem a gyilkos hajlam 80%-ban genetikailag van kódolva. Az esetek többi 20%-ban pedig a sors kényszeríti rá az embereket. Pl.: Most volt a tévében, hogy egy idős bácsit megtámadott egy nő, és ki akarta rabolni. A bácsi fejbe verte önvédelemből valamilyen tárgyal. A nő meghalt. A bácsi az élete addigi 80 évében nem vetemedett ilyesmire, de a sors rákényszerítette, hiszen az élete múlt rajta. Amúgy fel is mentették, de szegény ezt már nem élte meg. Szerintem ilyen esetekben nem a gyilkos én kerül felszínre, hanem egyszerűen az életben maradás kényszeríti rá.

A szélsőséges helyzetek sok mindenre rákényszeríthetik az embert. Mint például annak idején repülőszerencsétlenséget túlélők megették az embertársaikat az életben maradásért. Ez is egy kényszerhelyzet volt. Választhattak az élet és a halál között.

Egyébként nem láttam az általad említett filmet. Gondolati gyilkosságot sem követtem még el. Persze mondtam már olyat amikor nagyon mérges voltam, hogy meg tudnám fojtani az illetőt egy kanál vízben, de ezt nem gondoltam komolyan.

Olyat már láttam filmben, hogy valaki 30 évig normális emberként, családapaként élt és egyszer valamilyen véletlen folytán megölt valakit és utána rákapott az ízére. De az ilyen emberek pszichésen betegek, pszichopaták vagy szociopaták. Gondolom a nevelésük miatt akartak megfelelni, beilleszkedni a társadalomban és ezért tudták elnyomni akár évtizedekig az ölési vágyukat. De az egészséges embereknél ilyen nincs. Sem pedig gyilkos én. Ami pedig nincsen, azt nem lehet kiirtani.

A felsőbbrendű és az alsóbbrendű ember kérdése teljesen más kategória, de érdekes. A megítélésem szerint ebben a formában nem létezik ilyen, de hasonló jelenség viszont van. Vannak életképtelen vagy súlyos betegséggel született emberek, akiket a szüleik felnevelnek, de sosem tudnak magukról gondoskodni és a társadalomnak sincsenek a hasznára. Van olyan ember is, akinek minden adott ahhoz, hogy szép jövője legyen és a társadalomnak egy hasznos tagjává váljon. (Jó helyre születik, tanulhat, a családja támogatja, stb.) De ő mégsem él ezzel a lehetőséggel, drogos, alkoholista, lezüllött ember válik belőle. Nem nevezném őket alsóbbrendűeknek, de a társadalom hasznos tagjait sem ők alkotják.