Mi a véleményetek a versemről? Illetve melyik szerintetek a legmegfelelőbb befejezése?

Nekem az eredeti tetszik, a legelső. (Már ha csak ezek közül lehet választani. :D)

Valahogy az egész vers a rímek körül forog, érződik, hogy a rímek határozzák meg a szavait. :(

"Szívem, ha nem akar is,

Vidámságra kényszerül."

Ezt pl. nem értem. A szíved nem akar vidám lenni, de muszáj neki? Ez így eléggé ki van csavarva. :)

Bocsi, most kekeckedős hangulatban vagyok. :)))

Szóval értem, hogy miért írtad így. De utána így folytatódik:

"Ilyenkor a kedvem a

Boldogságtól kirobban,"

Értem, hogy rossz a kedved, aztán jön valami jó dolog és akkor minden okés lesz, de ha itt kiemelnéd a kettő közötti átmenetet, a folyamatot, magát azt az érzést, amikor a gödörből valami kiránt a fényre, akkor ütősebb lenne a vers. Igazából így se rossz, nekem tetszik, csak valahogy nagyon leírós lett. Értem, amit mondani akarsz vele, csak nem érzem.

Nem tudom, ez így jobb-e, én is csak tapogatózom, de valami ilyesmire gondolok. Szóval hogy az olvasó valahogy élje is át, amit mondani akarsz:

Van, hogy szürke napok fázós óráiban,

Mikor sötét mélabú fedi el az egem,

Megtalál egy eltévedt aranyszín napsugár,

S a tavasz melegét hozza el nekem.

Ahogy a dermedt jégmező életre kel

A hajnali bronzvörös sugarak táncától,

Úgy kel életre bennem a tavasz

Csintalan tündérhadak harangjátékától.

stb.

(All rights reserved. :D)

Egy jó megoldás szokott lenni a metafora, hogy megszemélyesíted az érzéseket vagy akár az előtted lévő dolgokat. Pl. Tóth Árpád: AZ ÁRNYBÓL SZŐTT LÉLEK c. versében a szomorú lelkét egy árnyszerű áttetsző fátyolszövethez hasonlítja, amit maga köré tekerhet, hogy így tompítsa a világ zaját és fényeit. Tuképpen a saját mélabújába menekül. (Lassan olvasd, mert nem könnyű szöveg.)

A fák szelíd, nagy árnyát nézni este

Szeretem én aranyszín dombokon,

Áldott az árnyak test nélküli teste,

Titkos kelméjük lelkemmel rokon;

Hisz Isten tán fenyőfák gyenge gyanta

Lehű árnyából este szőtte meg,

S a furcsa mélabút ekként foganta,

Mely lágy redőin egyre ott remeg.

Áldott takács az Isten, s kincs a lélek,

Hányszor terítém csöndes fátyolát

Magam köré, és véle szépitélek,

Éles fényekkel bántó, vad világ!

Az emberek önző zsivaja édes,

Testvéri, bús zenévé fátylasult,

S forró, maró napokból mély, setétes,

Merengő tájjá csöndesült a múlt.

Stb., még folytatódik amúgy.

Mondjuk ehhez képest én csak gyengécske, botladozó hasonlatokat írtam. :D

A lényeg, hogy mikor érzel valamit, akkor próbáld azt leírni, amilyen kép eszedbe jut róla. Ezt a képet egybe lehet mosni az érzéssel, és egy kellemes kavalkád lehet belőle, mintha a képet az érzéseiddel festenéd ki. (Na, ez elég hülyén hangzott. :D) Csak vigyázni kell, nem szabad túlzásba sem vinni, mert akkor giccses lesz.

Csak így tovább, ne hagyd abba és olvass sok verset. :)

Ja, és amúgy igazad van, nehéz megítélni, hogy másra milyen hatással lesz egy vers, amit te írsz. Ezért szokták azt is csinálni, hogy félreteszik pár napra/hétre, aztán újra elolvassák.

:)