Hogy lesz jobb ez a fantasy novella?

Akiknek odaadtam, azok azt mondták, hogy kicsit zavaros, de olyan is volt, aki azt mondta, hogy tökéletesen értette. Szeretném, ha jobb lehetne, csak nem tudom, hogyan...

Előre is köszönök mindent.

A doboz előtt

Létem négy fal között mozog: hátul könyököm belesüpped a korhadó fába, és szilánkok csiklandozzák a bőrömet, hasonlatosan a Rumikígyók csókjához; óvatos csók, ami halálos is lehetne, a mérgező szemfogak épphogy csak kis süppedés hagynak maguk után, mert téged nem akar bántani, hisz összetartoztok. Két oldalam cuppanós hanggal válik el a szűk faltól, ha mocorogni kezdenék, csak azért, hogy kényelmetlen helyzetemből egy újabb fajta kényelmetlen helyzetbe rakjam magam. Szememmel csak sötétséget látok és a doboz fölsejlő oldalait. De minek is használnám a szemem? Csukva van, belül sokkal több mindent láthatok, mint szűk világomban. Életeket láttam. Születéseket. Halálokat. Világokat. És mindnek én voltam a főszereplője. Dülöngél a doboz, imbolyog és víz sutyorog a vékony deszkapallókon túl. Az óceán? tó? talán csak egy pocsolya? láthatatlanul körülvesz, és érdeklődve forgatja markában a kis dobozt, mintha csak a Bukaresti padláson keresgélne Iosif bácsi a lomok között, és egy újabb kis szelencéről próbálná eldönteni, hogy vajon érdemes-e több figyelmet fordítani rá, vagy visszadobja a többi szemét közé. Zavar a víz hangja. Locs-locs. Mint egy Cudaki hajtómű hangja. Locs-locs. Próbálok nem figyelni rá. Keresgélek az életeim közt.

Alt-Romban szegények voltunk. Ottani Anyámmal egy léghajón éltünk, valahol a Réslevelek fölött, kikötve a sok másik rozoga kis gondolához, ha alulról néztem föl rájuk-és erre a képre tisztán emlékszem- a rögzítő láncok furcsa sötét szárakként futottak az égre, ahol a hidrogénnel töltött ballonok óriási virágbimbókként trónoltak. A láncok mélyen belemartak az óriási levél húsába, és minden rücskös volt az állandó sózástól, amivel a leveleket fölfaló férgeket próbálták kiszorítani a kikötő közeléből-nem egy lánc szabadult el emiatt. Egy óriási fa jelentette a világot akkor- a levelek mérföldnyi zöld felhőkként csüngtek felettem, ha fölnéztem akkoriban két-hat?- szememmel, az ágak más-más barbár országot jelentettek, és a törzsben volt az igazi Labirintus, a Város, és a hit szerint a gyökereknél a túlvilág. A faj, ahol itt tartoztam, az Ituk voltak- gonosz módon most, hogy a többi világra is emlékszem, voltaképpen levéltetveknek írnám le őket. Láttam magam kis lárvaként, ami fölcseperedik, és elmúlnak az évek? vízszelek? periódusok? Nem emlékszem, hogy miben mérték ott az életem idejét. Az örökkévalóságban nincs szükség mértékegységre. Locs-locs. A tenger hangja újra utat nyitott az elmémbe. Locs-locs. Megrázom a fejem, és fojtatom az emlékezést. Ez az élet ugyanolyan volt, mint az összes többi. Játék és tanulás. Álmodozás, és a világ követeléseinek elfogadása. Ugyanazzal végződött, mint az összes többi. Eljött értem az Életkölcsönző, Gyermekáld, a Dobozos. Tűzzel érkezet hozzám-lángok ugráltak a léghajókon, és a ballon-bimbók tűzvirágban nyíltak ki. Én odabent voltam, a füst miatt már félholtan, mikor megláttam őt. Változó az alakja: minden világon más és mégis ugyanaz. Lehet egy cilinderes ősz ember; szürke pikkelyes értelmes halféle; félig ember-félig oroszlán fakó bundában. A szeme viszont mindig ugyanaz: egy dísz, amit ha elég sokáig nézel, föltárul mögötte az Űr, egy végtelen, sötét mélység. Ha tovább nézed, egy tengert látsz… és hirtelen tudom, hogy ki vagyok. Kik vagyok. De akkor már késő. Újra a dobozban ébredek, és az életem nem tűnik többnek, mint egy álom. Talán tényleg nincsen más csak a tenger és a doboz. Az életeimben nem emlékszem ezekre a dolgokra, nem vagyok több mint az ottani sok porontyból az egyik. Bár gyakran ébredtem föl sikoltozva rémálmokból, amikben egy dobozba voltam bezárva- Anna anyám nyugodt simogatása és nyugtató szavai bukkannak föl mintegy csatolmányként a rémálmok emlékéhez, egy Párizs nevű helyen. És jönnek újabb memóriák. Az értelmes macskaféleség, Trrw ahogy tisztára nyalta a bundám, a hullámfürj, Liob esti dala… Szerettem őket.

Most hogy gyűlölöm emléküket, bárhogy is próbálom elhessegetni ezt az érzést, gyűlölöm őket! Az Életkölcsönző minden életem előtt alkut kötött velük, Anyáimmal, olyan asszonyokkal, násszonnyokkal, nőstényekkel, akiknek nem születhet gyerekük-és ők elfogadják a feltételeket. Az Életkölcsönző sohasem kér semmit a szolgáltatásaiért cserébe. Csak a visszavétel van feltételbe szabva. Lehet egy lányuk, én, aki az övéké lehet, egészen a felnőtté válásáig, amikor is lejár a kölcsönzés határideje, és visszatesznek a dobozba. Sohasem mondták el ezt, bármilyen fajba is tartoztak. Egy tehetetlen báb vagyok egy bábos kezében. És anyáim ezt hagyták, akár szerettek, akár nem. Talán szigorú vagyok velük, nem tudhattak előző életeimről. De nem érdekel. A haragom olyan, mintha izzó szénnel borították volna be a szívemet, és minden egyes szívdobbanás mélyebbre nyomná a húsba. De most emlékeznem kell. Nem lehetek báb. Keresem a legrégebbi emlékeimet, hogy mi lehetet a doboz előtt. Mert muszáj lennie valaminek. Különben föladnám a reményt- és akkor a doboz örökön való lesz. Az öreg emlékek sikamlósak és kifakultak, olyanok, mint az örvényes vízben sodródó papír fecnik, az ujjaid közti kis résen surrannak át, amint megpróbálod megmarkolni őket. Zöldes derengés. Kocsonyák. A kicsinél is kisebb vagyok, úszok egy zselében. Értelmes baktériumok, akiknek muszáj osztódniuk ciklusonként, különben elhalnak. Várakozok, mint fajtársaim, drogok is voltak, fehérvérsejteket árultak állatok véréből rabolva… Még öregebb. Pattintott kövek, pikkelyes test. Akkor Anyámmal együtt haltam, az új faj miatt, aki a hegyeken túl jött, és vadászott ránk obszidián lándzsákkal, láthatatlan gödrökkel, amik mélyén éhes karók vártak. Sárkányoknak hívtak minket… Még öregebb. Hatalmasabbnál is hatalmasabb vagyok, ha ujjamat végighúzom a földön, dombokat és szakadékokat vájok bele. Az ottani bolygó halott volt, csak a hozzám hasonló óriásokon volt élet, bőrömön megtelepedet gombákkal, akik beszéltek, zuzmókkal, akik gondolkodtak…. Kard, földalatti üregek, menyétszerűen nyúlánk testek, akik párbajokat vívtak a sötétben, és a felszínen… A felszínes dörgölőzés, amit a féltestvére csinált, csupán a Harmadik nemzőjük kedvéért, illatcsillóik csak épphogy összeérintkeznek… Összeérintkeztek a hajó árbocai, emberek ugranak át a másik lélekvesztőre, szoknyában van és egy történelemkönyv tizenhetedik század címen…. Címtelen könyvgerincek, amikben kipréselt vándorló virágok száradtak saját kicsordult levük foltján….Egy mérgező folt a világon, amin egy vonat vág keresztül… Keresztül-kasul kábelek…kábel….kábel… Ujjaim vörös csíkokat hagytak a bőrömön, ahogy ökölbeszorult a kezem, és próbáltam továbbmenni az életeim zavaros szellemvasútján. A kábelek képe függött előttem a lét és a nemlét között egyensúlyozva. Éreztem, hogy ez fontos lehet. Kábel-vagy talán indák? Társultak hozzá megérzések, mintha csak egy álmot látnék: tudtam, hogy volt ott valamilyen szakadék, növények, zubogó víz, a családom… egy szárny képe. Az én szárnyam? A kétségbeesés kerülget. Kinyitom a szemem, de a doboz belseje nem nyújt támaszt. Lenézek a testemre. Az alaktalan alakra. Szárny. Csak bámulok kifelé és a hullámok bölcsőringását hallgatom. A locs-locs hirtelen bölcsődallá vált a fejemben erre a gondolatra. Most különösképpen megnyugtatott. Talán ez a sorsom. Hogy örökké gyerek legyek, és a doboz legyen a bölcsőm és a tenger az anyám. Életemben először –egyáltalán használhatom ezt a szót? – nem éreztem bezártnak magam, rabnak, bábnak. Magam is dülöngéltem a hullámokkal. És elképzeltem, hogy szárnyaim vannak. Hogy fölborzolom őket. Hogy kinyújtom őket.

Ismeretlen rándulások a testemen.

Valami bársonyos anyag nyílik ki közém és a deszkák közé.

Mozog, ha mozgatom.

Látom a testem, nem csak egy massza a sötétségben, vörös aranyos tollak húzódnak a mellkasomon, és nem körmeim vannak, hanem karmaim. És emlékezek. Tqo, egy név, mely valamit föltép a szívemen, talán egy heget, és sírni kezdek.

-Tqo- Suttogom halkan. –Tqo! –Üvöltöm bele a semmibe, újra és újra és újra. És emlékezem. Tqo egyszerre volt testvér és szerelmem. Amikor még mindenből kettő volt, hím és nőstény, és a csillagok fölötti hegységben lakoztunk, vízesések és őserdőt alkotó indák kapaszkodtak föl a sziklákra. Amikor még minden új volt. Emlékezek Életkölcsönzőre, a semmi, ami élt, és ami halott volt, lyuk a világon, ami mögött egy másik létsík bújt meg. Mi repültünk és örültünk az új világnak, amit kaptunk. Csillagok voltunk, és csillagokat költöttem fészkünkben. Ha összegömbölyödtem volna, engem is eltakarhattak volna a lángok, és egy világnak lehettem volna a napja. De nem tettük. Talán vesztünkre. Életkölcsönző is fiat akart, de belőle csak egy volt. Én megsajnáltam, és kérdeztem, mit lehetne tenni, hogy neki is legyen fia. –Légy a kedvesem. – Én mondtam neki, hogy az lehetetlen. –Dehogy az. – És elnyelt, a testébe olvasztott, és miattam jött létre az első sötét folt a világűr semmijében. Azóta tart a dobozban. Azóta élek életeket, ez az őrült bosszúja…miért is? Nem találok okokat. Ez az egész olyan, mint egy mitosz- de semmi sem volt még ennél valóságosabb. -Tqu! – Kérlelem, de mégis miért hallaná? Érzem, hogy megremeg a tenger alattam. A hasam összeszorul, és nehezen lélegzem Közeleg Életkölcsönző. Jelenléte valódi súlyként nehezedik rám. És akkor megszólalt.

- Grp! – Tudom, hogy a nevemet mondta. De ez nem az életkölcsönző hangja volt. Tqu.

-Tqu? – Kérdem, és érzem, hogy kiemelnek a dobozból, és a valóságból. –Tqu?-

Újra óceán? tó? pocsolya? vesz körül engemet, de már nincs meg a doboz körülzártsága. Távoli, tompa hangok, és egy hártya, ami mögött árnyak és fények táncolnak. Egy tojásban vagyok. Újra. Ki lesz ez az újabb nőstény, akit anyaként fogok hívni és szeretni, míg vissza nem kerülök a dobozba, és haragosan fogom ordítani a nevét, amely beleolvadt oly sok másik névbe?

- Grp? – Egy hang. Most veszem észre, hogy nem egyedül vagyok a tojásban, hanem egy másik újszülött árnya is lebeg a lében. –Tqu?- Kérdezem. –Igen. –Hogy jutottál ide? – Pont mint te. –El fogunk felejteni mindent- Már érzem a fejemben tátongó ürességet, amely magába szívja a gondolataimat, a lecsupaszítva a puszta létig. –Nem, én emlékezek majd. – Mielőtt elmerülnék a semmiben, halkan kérdezek: -Csillagok vagyunk? - -Igen. De tudod, hogy nélküled hogy hívtak? – Már nem tudok válaszolni. Eltűnik a múlt emlékei. De érzem, hogy van ott mellettem valaki, aki megnyugtat, a jelenlétével. –Főnixnek hívnak-