Mi a véleményetek készülő fantasy regényem ezen részletéről?

Kérlek, írjatok minél többet, jót is, rosszat is - mindenfajta kritikát szívesen fogadok! :) Köszönöm szépen!

Íme tehát a részlet regényemből, amely egyébként stílusra a fantasy-romantikus-kaland kategóriába sorolnám. :

(...) ,,A víz messzire vitte az acélcsengés zaját, a vörös fénnyel kelő nap pedig ott tükröződött a harcosok szemében, vad tűzzel égve.

– Itt az ideje, hogy végleg leszámoljak veled – mondta megvetően Norled, majd hárította Merran vágását, és gyors ellentámadásba fogott.

– Ha kell, megöllek – mordult fel Merran, amikor néhány pillanatra megálltak –, legyél bár a Szövetség parancsnoka, de azt nem hagyom, hogy még egyszer akár egy ujjal is hozzáérj a kedvesemhez!

– Az életeddel játszol – sziszegte Norled, Merran azonban a következő pillanatban egy jól irányzott csapással felszakította ingét az oldalánál, ám vért nem ontott. Norled félrelépett, elhajolt, majd igyekezett visszaszerezni kezdeti előnyét. Merrant azonban nem érhette el. Ellenfele egyszerre volt hozzá közel és egyszerre távol: elég közel ahhoz, hogy azt higgye, elérheti, s mégis túl messze, hogy megsebezhesse. – Ő úgyis velem jön majd végül, próbáld csak megakadályozni! – villant meg Norled szeme vészjóslóan, majd hirtelen kitért Merran elől, és mögöttem termett.

Merran megtorpant, de kardtartó kezét nem eresztette le. Haragos tekintete láthatatlan kardként szinte felnyársalta Norledet, ám amíg a férfi a közelemben tartózkodott, nem mert támadni, nehogy véletlenül bennem tegyen kárt. Norled hirtelen a kezem után kapott, majd maga mellé rántott. Felháborodva perdültem meg, és legszívesebben ráförmedtem volna, de aztán lepillantottam kardtartó kezére, s jobb ötletem támadt.

– Mi a terved, parancsnok? – léptem közelebb hozzá, s úgy tűnt, Merrannal együtt ő is meglepődött amiatt, hogy ezt önszántamból teszem. – Ha most magaddal viszel az akaratom ellenére, te sem leszel több egy közönséges haramiánál, erre ugye gondoltál? – hívtam fel rá a figyelmét ártatlanul.

Norled egy rövid pillanatra elbizonytalanodni látszott; sikerült összezavarnom, könyveltem el magamban elégedetten.

– Bár talán – itt tartottam egy kis hatásszünetet – nem is volna ellenemre.

Hátranéztem egy pillanatra, hogy egy gyors, megnyugtató kacsintást küldjek a kissé zavart Merran irányába, azután folytattam a színjátékot.

– Igazat mondtál erről az emberről, olyasmit, amit tudtam jól én is, csak nem akartam beismerni önmagamnak – füllentettem, miközben kezemet lassan lejjebb csúsztattam Norled oldalánál, mind közelebb érve a kezéhez. – Te viszont más vagy – halkítottam le a hangom –, olyasvalaki inkább, amilyen Aredon is volt. Talán neked adom bizalmam ajándékát… de ehhez tenned is kell!

– Mit vársz tőlem? – suttogta rekedten Norled.

Mélyen a szemébe néztem, kezem már a kezénél járt, ujjaim a kard keresztvasára fonódtak, közel a markolathoz.

– Mit várok? – kérdeztem komolyan, és megszorítottam a fémet. – Tiszteletet. Megértést. Kegyelmet, megbocsátást és feledést. – Ezzel megszereztem tőle a kardot, oly hirtelen rántva ki kezéből, hogy felocsúdni sem volt ideje, majd ellene fordítottam a saját fegyverét.

– Tiszteletet kérek, hogy tartsd tiszteletben az érzéseimet! – vágtam oda neki erős hangon, miközben a mellkasának szegeztem a pengét. – Megértést, hogy értsd meg a döntéseimet. Kegyelmet a férfinak, akit szeretek, megbocsátást korábbi bűneiért, és feledést… hogy elfeledd nyomtalanul mindazt, amit irántam érzel.

– Túl sokat kérsz, Leyna – jegyezte meg halkan Norled, ám ezt hallván felcsúsztattam a kard hegyét az álla alá.

– Aredon barátja voltál–e vagy sem, ha nem fogadod el vereséged, én magam végzek veled! – fenyegettem meg indulatosan." (...)