Elolvasná valaki ezt a kis részletet a könyvemből?

Tényleg kíváncsi vagyok,hogy mit gondoltok róla.Ez az első fejezet:

1. fejezet

A küldemény

Éjfélre járt az idő. A Chen- dinasztia palotájának lakói már mind mélyen aludtak. Kivéve egyvalakit… Ho császárnő nyugtalanul járkált a dolgozószobájában. Egy fontos levelet várt, aminek már régen meg kellett volna érkeznie.–Csak nyugalom, nyugalom!- mondogatta magában- Semmi ok az aggodalomra, biztosan csak késik. Egy pillanatra abbahagyta a járkálást, és kinézett a palotakertbe. Szép, nyugodt júliusi éjszaka volt. A Hold magasan ragyogott a Shern- hegy vonulatai felett, ezüstös fénybe burkolva maga körül az égboltot. Az öreg Okhizaka éppen kedvenc liliomfája mellett szundikált, kezében kertészlapát, szalmakalapja a szemére csúszva. Minden békét és nyugalmat árasztott, de a császárnő mintha mindezt meg sem látta volna, megrázta a fejét, mintha így óhajtaná elűzni belőle a kellemetlen gondolatokat, folytatta a körözést, tekintetét a kopott szőnyegre emelve. Borzasztó! -motyogta maga elé, a szőnyeget bámulva- Miért is nem dobattam már ki ezt a szőnyeget? Csupa lyuk, a színe is megfakult már. Akárhogy is a szüleimé volt, holnap eltávolíttatom. Nem vagyunk pénzszűkében, tudunk másikat szerezni helyette. - rúgott bele a szőnyeg foszlott rojtjaiba. Azon morfondírozott, mennyivel kellemesebb lenne egy aranyszállal átszőtt, vastag indiai szőnyegen járkálva várni egy ilyen fontos küldeményt. Ekkor kopogtattak az ajtón. A császárnő egy pillanatra megmerevedett, majd fürgén az ajtóhoz sietett, és lenyomta a súlyos rézkilincset. A küszöbön egy 14-15 éves forma fiatal fiú állt. –Levél a császárnőnek.- mondta bátortalanul, azzal átnyújtotta a vastag, pézsmaszínű borítékot. – Óh, nagyon szépen köszönöm- ujjongott a császárnő, egészen elveszítve méltóságteljes modorát. – El sem hiszi, mióta várok erre a levélre! Tessék, egy kis kárpótlás a hosszú útért, fogadja csak el! -azzal egy vaskos bankóköteget nyújtott az ifjú felé, majd meg sem várva a fiú távozását, elvette a levelet, és az asztalához vitte. Az ifjú egyre csak bámulta a kezében tartott pénzköteget. Majd felocsúdva első döbbenetéből, gyorsan kihátrált az ajtón, mielőtt a császárnő meggondolja magát, és jócskán lecsökkenti a bőkezű fizetséget a kézbesítésért. A palotából kilépve már futott is haza, közben eltökélte, hogy a pénzből gyűrűt vásárol, és megkéri kedvese kezét. Eközben a császárnő remegő ujjakkal feltörte a levelet záró nagy viaszpecsétet. Óvatosan kihúzta belőle a gyűrött lapot. Pár másodpercig a levélre meredt, és miközben olvasta, egyre terebélyesedett a jókedve. Igen, - mondta magában- Gondolhattam volna. Helyes döntés volt Franchoára bízni egy ilyen roppant értékes, nagy tapasztalatot igénylő feladatot. Hirtelen elhatározástól vezérelve visszatömködte a levelet a borítékba, ledobta az asztalra, és kisietett a folyosóra, olyannyira becsapva az ajtót, hogy a liliomfa alatt Okhizaka fejéről lecsúszott a szalmakalap. A császárnő ezzel mit sem törődve végigrohant a szobájából nyíló sötét folyosón, a főlépcső felé. Selyem köntöse suhogva meglibbent, mikor nagy hévvel a lépcső korlátját markolva viharzott le a lépcsőn. Az alagsorba nyíló ajtón belépve egy szűk és gyéren megvilágított kőfalú folyosóra érkezett. Itt egy kicsit lassított a tempón. Sohasem szerette palotájának ezt a részét. Nem is értette, miért éppen itt választott szobát a tanácsosa. Óvatosan lépkedett, minden lépése visszhangot vert a folyosó gránitfalán. A félhomályban megcsillantak a vízcseppek a plafonon, és a császárnő néha apró lábak kaparászását vélte hallani a döngölt agyagpadlón. A folyosó végére érve egy nagy, vörös bársonnyal borított vasajtóval találta szembe magát. Szemmagasságba egy fénylő, piros foltokkal tarkított, faragott táblácskát szegeltek. A gyér fényben a császárnő a következő feliratot vélte látni rajta: La Franchoa, udvari főtanácsos, kancellár, kincstárnok. Alatta gyűrött, kézzel írott papír cetli: Kopogás nélkül belépni TILOS! Ho császárnő összeborzongott. Maga sem tudta, mitől fél, hiszen vele a kancellár mindig is olyan szívélyesen viselkedett. Pár percig ott álldogált, majd erőt vett magán és bekopogott az ajtón. Szabad!- hangzott egy érces hang az ajtó túloldaláról. –Furcsa, hogy nem is kérdezte meg, ki az, mintha direkt engem várt volna. - gondolta a császárnő, majd elhessegette fejéből a gondolatot, és belépett az ajtón. A szobát, amelybe érkezett, csak a kandallópárkányon álló gyertya fénye világította meg. Az egyik sarokban megviselt tölgyfaasztal állt, rajta ezer meg ezer kristályüvegcse, bennük átlátszó folyadékkal. A császárnő nem csodálkozott el ezen. Régóta tudta, hogy tanácsosa titkos hozzávalókból kever főzeteket. Az asztal előtt álló széken a kancellár zakója feküdt kiterítve, mintha csak most érkezett volna be a szobába. A szoba közepén fekvő szőnyeg ugyanolyan kopottas és megviselt volt, mint a császárnő szobájában lévő. Baloldalt a falon könyvespolcok sokasága volt dugig teletömve nagy, bőrkötéses művekkel, olyan témákban, amelyekhez a császárnő mit sem értett. De ez nem aggasztotta, tudta, amíg kancellárja mellette van, neki nem kell a komoly pénzügyekkel foglalkoznia. Szemben az ajtóval hatalmas íróasztal állt, nagy papírhalmokkal, és hivatalosnak tűnő jegyzetlapokkal. Franchoa az asztal mögött ült egy nagy bársonyborítású karosszékben. Magas, feltűnően vékony ember volt, hosszú horgas orral, nagy, kidülledő szemekkel, varjúorrán csiptetős cvikker himbálózott. Fekete frakkot, öltönynadrágot és fényes fekete cipőt viselt, tar fején cilindert hordott. Egyszóval olyan ember volt, aki, ha megjelent valahol, mindenki tiszteletét kivívta és magára vonzotta a tekinteteket. Aki hallgatta, ösztönösen elhitte, amit mondott, és úgy érezte, ez az ember tényleg tudja a dolgát. A kancellár természetesen mindezzel nagyon is tisztában volt. Szerette, ha mindenki rá figyel, felnéznek rá és tisztelik. Mindig elérte a célját, és soha nem hibázott. Hatalomvágya nagyobb volt annál, minthogy megengedje magának, hogy az események irányítása kicsússzon a kezéből. Most is, mikor a császárnő belépett a szobába, már tudta, mivel fogja újra ámulatba ejteni és elkápráztatni őt. Ho császárnő most is, mint mindig, fejedelmien festett. Fényes, dús, fekete kontyán megcsillant a gyertya halvány fénye. Arca fehér, vérvörös ajkait szorosan összezárta, igazi uralkodóhoz méltó kisugárzása volt. Virágokkal díszített aranypapucsot és vörös selyem köntöst viselt, megjelenése még az oly pedáns kancellárt is lenyűgözte. Gyorsan elé sietett hát, és cilinderét megemelve mélyen fejet hajtott uralkodója előtt. Kihúzta a császárnőnek a karosszékét, ő maga pedig odahúzta a széket, melyen a zakója volt és fürgén letelepedett rá. Ezekkel a formaságokkal mutatta ki tiszteletét a császárnőnek, pedig valójában teljes egészében ő irányította őt akaratával, mindig az történet, amit ő javasolt, hiába nem értett egyet vele a császárnő. Ezt Ho császárnő maga is tudta, de úgy vélte, jobb ez így, hiszen ő is benne járt már a korban, és hű tanácsosa mindig helyes és megfontolt döntéseket hozott helyette. Alattvalói úgy tudták, Japán békéjének uralkodójuk bölcsessége az oka, és megbíztak benne, hiszen az ő uralkodása alatt nem történt még semmi bajos dolog. Japán népe bízott benne, ő pedig bízott tanácsosában. Ahogy leült a karosszékbe, rögtön Franchoához fordult. –Nos?- kérdezte leplezetlen izgalommal a hangjában- Rendben ment minden? –A legnagyobb rendben, császárnőm. -felelte a végtelen nyugalommal Franchoa. - Amit kért, teljesítettem. A szükséges információk már a birtokunkban vannak, csak az Ön döntésére várunk. Ha úgy gondolja, már holnap kezdhetjük. –Köszönöm, inkább még várnék a megfelelő körülményekre. –szólt Ho császárnő, némi sértettséggel a hangjában. Nem ilyen modort vár kancellárjától. Egy kissé csalódott. –Óh, a világért sem akarom sürgetni Önt. - visszakozott sietve Franchoa. –Csak azt próbáltam éreztetni, hogy véleményem szerint minden készen áll, ha ön úgy gondolja, itt az idő. -Ha döntöttem, természetesen ön mindjárt értesül róla. -tájékoztatta kancellárját kissé megnyugodva a császárnő. -Ha a fiam is megbarátkozott tervünkkel. Még holnap átbeszélem vele a dolgokat. Jobb a békesség. –No, igen, Shien. Nos, úgy vélem, ő is megérti majd tervünk lényegét és fontosságát. Okos fiú, és mellesleg nem gyerek már. Ideje őt is bevezetni az uralkodás világába. Különben is, egy ilyen ragyogó uralkodónak, mint Ön, a gyermeke is csak ilyen csodás lehet. Nem hinném, hogy a fia nagy problémát jelentene tervünk sikere szempontjából. –mondta a tanácsos, cvikkerét igazgatva. - No, persze sokkal hatékonyabban tudnék én beszélni vele, csakhogy Ön az anyja, ilyenformán csak magára hallgat. Ne vegye zokon, császárnőm, de ha én is a hivatalos gyámja lennék, az én képességeimmel a birtokunkban a siker szinte biztos lenne… - Kérem, Franchoa, ne beszéljen ilyeneket! Ezt már egyszer megtárgyaltuk. Shien boldog, hogy én vagyok az anyja és mellesleg magát nem is nagyon kedveli, ha megjegyezhetem. –De ha én, teszem azt, a nevelőapja lennék, a kincs szinte az ölünkbe hullana. Önnek nem is kellene fáradnia a fia neveltetésével, hisz ott lennék én, aki minden fáradságos dolgot elintéznék maga helyett. – érvelt a kancellár, pedig tudta, hogy ma már nem fogja elérni, amit szeretne. Amikor úrnője ilyen kemény modorban utasítja vissza, nem érdemes tovább próbálkoznia. De ez most más volt. Franchoát már olyannyira elvakította a cél közelsége, hogy minden elővigyázatosságról megfeledkezett. – Kérem, úrnőm, hisz tudja, bennem a végsőkig megbízhat. Bízza rám ezt a kis ügyet, nem fog csalódni bennem. Ön is jól tudja, én mindig lelkiismeretesen látom el a feladatot, amivel megbízott. Ugyan, kérem, emlékszik akár egyetlen egy alkalomra is, amikor valami hibát vagy hiányosságot talált a munkában, amit kézhez kapott tőlem? – puhatolódzott tovább. Ho császárnő elgondolkozott. Igaz, ami igaz, kancellárja eddig mindig kifogástalanul és hiba nélkül teljesített. De Shient ő sem kedvelte soha, mindig oly kimérten, elutasítóan, már-már szinte barátságtalanul viselkedett a fiával. Vajon rábízhatja- e tanácsosára Shien neveltetését? Kancellárja okos, művelt, szinte mindent tud az uralkodásról, sokat tanulhat tőle a fiú. Még néhány pillanatig a semmibe bámult, majd megrázta a fejét, és Franchoára mosolygott. –Döntöttem. Két hétig Ön oktatja a fiamat, maga felügyel minden lépésére, a maga felelőssége hogy mit tesz, elkíséri mindenhová. Minden este meghallgatom Shien részletes beszámolóját a napjáról. Ha ez alatt a két hét alatt Ön mindent hiba nélkül teljesít, magához megyek feleségül. Ha nem, száműzetem az országból. De ha most megbocsájt, én alszok még egy kicsit, mielőtt felkel a Nap. Tudja, mennyire gyűlölöm, ha fényben kell aludnom. Jó éjszakát Franchoa! –azzal sebesen távozott kancellárja szobájából. Franchoa némán meredt maga elé. Két hétig Shien nevelője lesz. Ez a hír szinte sokkolta, ugyanakkor ujjongani szeretett volna örömében. Mindig is utálta a császárnő fiát. Nevetségesnek tartotta, hogy olyan okosnak hiszi magát és minden fontos dologba beleszól. Hiszen még csak 16 éves! Mit ért ő még az uralkodáshoz! Ugyanakkor most barátságosnak és megértőnek kell lennie vele, nem szalaszthat el egy ilyen horderejű lehetőséget! Ha sikerül két hét alatt kitaníttatnia Shient, a császári korona szinte az ölébe hullik. Márpedig Franchoa csak erre vágyott. A hatalomra, hogy végre ő irányítsa Japánt. Elteszi az útból Ho császárnőt és a terve megkoronázásaként egyedüli uralkodó lesz. De még hátravan két hét. Két hét, amikor minden ravaszságára és fortélyára szüksége lesz, hogy az ujja köré csavarja Shient. Igen, a fiú az utolsó akadály a hatalom útján. De várjunk csak! Ha császár lesz, Shien akkor is ott lesz, hogy a terveit meghiúsítsa. Tehát nincs más választása, a császárnőt és a fiát is el kell tennie láb alól. De az ilyen apróságok nem számítanak. Ha végre trónra ülhet, már nem lesznek ilyen gondjai. Ilyen megnyugtató gondolatokkal a fejében bámulta a liliomfa alatt fekvő öreget, aki közben visszatette fejére a szalmakalapot és újra mély álomba merült. A Chen- dinasztia palotája újra elcsendesült.