Milyennek tartjátok a versem? Őszinte válaszokat kérek, és tanácsokat, hogyan fejlődjek a versírásban!

Nem teljesen értem azokat a kommentelőket, akik egy zseni verseihez hasonlítják az én amatőr próbálkozásomat. Olyan ez, mintha egy régi, elavult kamerával készített fotót egy profi fényképezőgéppel fotózott képhez hasonlítanánk. Nem lehet igazságosan dönteni, csak, ha megvizsgáljuk, hogy az adott korban milyennek számít az a kép. Én ezt a verset 10 évesen írtam, fájdalomból, és nem azért, mert olyan nagyon tehetséges vagyok benne. Mellesleg nem gondolom, hogy Ady gyerekként írta a legszebb verseit, hiszen neki is meg kellett érni. A legszebb költeményeket szerintem azok tudják megalkotni, akik sokat tapasztaltak, rengeteg mindent ismernek. Az én akkori gyermeki tudatlanságom alkotta vers sosem lehet (nem azért, mert nem vagyok tehetséges, csupán a tapasztalatlanságom miatt) olyan mély, olyan tüzes, mint egy idősebb, nehéz életű emberé, akinek nem a pillanat fájdalma, hanem az élet fájdalma tükröződik a versein.

Azért köszönöm a kommenteket, örülök, hogy van, akinek tetszett.

Nem igazán érzem, mi jó az első versben annyira, de elfogadom, hogy neked tetszett. A második már jobb, abba van fantázia.

Na, de hát az elsőhöz még van hozzáfűznivalóm: Egy szép élményt, legyen az egy kedves állat (lásd, a pillangó a versben) egy nyaralás, vagy teljesen mindegy, a lényeg, hogy vidámságot ír le, egy tízéves gyerek szemével könnyebb leírni, mint egy fontos ember elvesztését, akihez nagyon közel állt. Egy tíz éves kisgyerek az élet szépségeit már közelebbről ismeri, mint a halált, az elmúlás, a végzet még szinte elképzelhetetlen számára. Ezért írtam olyan fantáziátlanul, elképzelésmentesen, mert tényleg képtelen voltam elképzelni, hogy a dédim nincs többé. A kedves emlékeim felidézése is fájdalmas volt, és ezt a fajta fájdalmat tíz éves fejjel nem lehet visszaadni. Belül sokkal jobban szenvedtem, de nem tudtam leírni! Képtelenség volt. Egy kedves dologról (pillangó) könnyeben írtam volna, hiszen arról az állatról az embernek a könnyedség, a boldogság és a szabadság jut az eszébe. Tíz évesen az ember ezeket már ismeri. A halált meg, ugye nem.

Vannak rím nélküli versek, azokba jobb vagyok, ez tény és való, kívülállók szerint a leírásaim, prózai szövegeim szépek, és tartalmasak. Lehet, hogy a rímelő versek nem nekem valók, de az, hogy ez a vers miért nem lett olyan, mint az a pillangós vers, annak megvan az oka.