Szerintetek jó lett ez a novella?

ELSŐ KÖNYV.

ELSŐ RÉSZ.

I.

- Nos, herczeg, Genua és Lucca immár nem egyebek, mint a Bonaparte-család jószágai. Nem, előre is figyelmeztetem, ha nem azzal a hírrel jön, hogy háborúnk lesz, ha még mindig megengedi magának azt, hogy ennek az antikrisztusnak (igazán már magam is kezdem hinni, hogy csakugyan az), minden alávalóságát és rémtetteit védelmezze, - többé nem ismerem önt, és ön nekem többé nem hűséges rabom, mint a hogy' mondani szokta. No, de azért Isten hozta, Isten hozta. Látom, hogy szinte megijedt tőlem, foglaljon helyet és beszéljen.

Így szólott az 1805. év júliusában Scherer Pavlovna Anna, Fedorovna Mária császárnő ösmert udvarhölgye és bizalmasa, a mint az előkelő és tekintélyes Vaszilij herczeget, a ki elsőnek érkezett az estélyre, üdvözölte. Pavlovna Anna pár nap óta köhögött, vagy mint ő mondotta, - grippeje volt (a grippe még új szó volt akkor, a melyet csak kevesen használtak). A délelőtt folyamán egy inas által szétküldött meghívók, minden megkülönböztetés nélkül, mind így szóltak:

"Ha önnek, gróf (vagy herczeg), nem akad okosabb dolga, s ha nem ijeszti meg nagyon is az a kilátás, hogy egy szegény betegnél töltse az estét, úgy nagyon fogok örülni, ha ma este hét és kilencz óra közt magamnál láthatom. Scherer Anna."

- Oh! Milyen kegyetlen megrohanás, - felelt széles ábrázatának derült kifejezésével a belépő herczeg, a ki hímzett és érdemkeresztekkel díszített udvari egyenruhát és harisnyába bujtatott lábain félczipőt viselt, s a kit ez a fogadtatás legkevésbbé sem hozott zavarba.

A herczeg azon a mesterkélt franczia nyelven beszélt, a melyen nagyapáink nemcsak beszéltek, hanem gondolkoztak is, és még hozzá azzal a halk és vállveregető hanghordozással, a melylyel az előkelő világ és az udvar körében megvénült, tekintélyes emberek szoktak beszélni. Odament Pavlovna Annához, illatszerekkel behintett fényes és kopasz fejét odadugván az orra alá, kezet csókolt neki és nyugodtan leült a pamlagra.

- Mindenekelőtt mondja meg, hogy' szolgál az egészsége? Nyugtassa meg barátját, - szólalt meg a nélkül, hogy a hangját megváltoztatta volna és olyan modorban, a melyben a köteles udvariasság és részvét mögül nyiltan kikandikált az egykedvűség, sőt a gúny is.

- Hogy' lehessen az ember egészséges, mikor a lelke szenved? Lehetséges-e mostanság nyugodtnak lenni, ha csak egy mákszemnyi érzés van is az emberben? - szólott Pavlovna Anna. - Remélem, egész este nálam marad?

- És az angol nagykövet ünnepe? Ma szerda van. Legalább meg kell mutatnom magamat ott is, - felelt a herczeg. - Eljön értem a leányom és elvisz magával.

- Azt hittem, hogy a mai ünnepet elhalasztották. Igazán mondom, ezek az örökös ünnepélyek és tűzijátékok kezdenek már kiállhatatlanok lenni.

- Ha tudták volna, hogy ön úgy akarja, bizonyára elhalasztották volna, - szólott a herczeg, a ki, mint a felhúzott óra, immár puszta megszokásból csupa olyat mondott, a mit nem is akart, hogy elhigyjenek neki.

- Jaj! Ne kínozzon már. Nos, hogy' itélik meg Novoszylczov táviratát? Ön mindent tud.

- Hogy' is mondjam csak? - szólott a herczeg hideg és unatkozó hangon. - Hogy' ítélik meg? Azt mondják, hogy Bonaparte fölégette a hajóit, mi pedig, úgy tetszik, most kezdjük fölégetni a magunkéit.

Vaszilij herczeg mindig lomhán beszélt, mint a hogy' a színész szokta valami ócska darabban a szerepét ledarálni. Scherer Pavlovna Anna, ellenkezőleg, negyven éve ellenére is, tele volt elevenséggel és fölbuzdulással.

A rajongás szinte jellemző sajátságává lett társadalmi állásának, s néha, olyankor is, a mikor nem akart, rajongóvá lett, pusztán csak azért, hogy azoknak az embereknek a várakozását, a kik őt ismerték, kielégítse. Az a tartózkodó mosoly, mely állandóan ott játszadozott Pavlovna Anna arczán, bárha nem illett is fonnyadó arczvonásaihoz, mégis, mint az elkényeztetett gyermekeknél tapasztalható, tanuságot tett róla, hogy állandóan tudatában van annak a kedves fogyatkozásnak, a melytől nem akar, nem tud és nem is tartja szükségesnek megjavulni.

A politikai eseményekről folytatott beszélgetés közepett Pavlovna Anna egyszerre fölpattant.

- Eh, ne beszéljen nekem Ausztriáról! Lehet, hogy nem értek hozzá, de Ausztria soha sem akarta és most sem akarja a háborút. Ausztria elárul bennünket. Oroszországnak egyedül kell Európa megmentőjének lenni. A mi jóltevőnk ismeri az ő magasztos hivatását és hű is marad hozzá. Ime, ez az egyetlen, a miben én hiszek. A mi jó és csodálatos uralkodónkra a világ legnagyszerűbb szerepe vár, s őt, a ki olyan erényes és olyan derék, nem fogja elhagyni az Isten, s így meg is fog tudni felelni annak a hivatásának, hogy a forradalom hydráját, mely ennek a gyilkosnak és gonosztevőnek a személyében most még szörnyűségesebbnek látszik, elpusztítsa. Nekünk egyedül kell ezt a vértanut a vérünkkel megváltani. Ugyan kire másra számíthatnánk, azt kérdem öntől? Anglia, az ő üzleti szellemével nem érti és nem is értheti meg Alexander császár lelkének a fennköltségét. Megtagadta azt, hogy Máltát kiürítse. Minden áron valami hátsó gondolatot keres és akar felfödözni a mi cselekedeteinkben. Mit mondtak az angolok Novoszylczovnak?... Semmit. Nem értették meg, képtelenek voltak megérteni a mi császárunk önmegtagadását, a ki semmit sem akar magamagáért, hanem mindent csak a világ jóvoltáért. És vajjon mit ígértek? Semmit. Még a mit megígértek, azt sem fogják megtartani! Poroszország már kijelentette, hogy Napoleon legyőzhetetlen, s hogy egész Európa sem tehet ellene semmit... És én se Hardenberg, se Haugvitz egyetlen szavában sem hiszek. Poroszországnak ez a hírhedt semlegessége nem egyéb, mint kelepcze. Én egyedül csak az Istenben, és a mi császárunk magasztos hivatásában hiszek. Ő fogja Európát megmenteni!... - Egyszerre elhallgatott és gúnyosan mosolygott a hevességén.

- Én azt hiszem, - szólott a herczeg mosolyogva, - ha a mi kedves Vinczengerodénk helyett önt küldték volna ki, ön egy csapásra megszerezte volna a porosz király hozzájárulását, ön olyan ékesszóló. Nem adna egy csésze teát?

- Tüstént adok. Igaz, - tette hozzá, ismét lecsillapodván, - ma két nagyon érdekes ember lesz nálam: Mortemare vicomte, a ki a Rohan-ok révén rokonságban van a Montmorency-akkal, Francziaország egyik legelőkelőbb családjával. Ez is egy a derék és igazi emigránsok közül. Azután Morieau abbé, hiszen ismeri ezt a mélységes elmét? Az uralkodó is fogadta. Hiszen tudja?

- Áá! Nagyon fogok örülni, - mondotta a herczeg. - Mondja csak, - tette hozzá hanyagul s mintha csak most jutott volna az eszébe, pedig az, a mit kérdezett, látogatásának voltaképpen legfőbb czélja volt; - igaz-e, hogy az özvegy császárné azt kívánja, hogy Funke bárót nevezzék ki Bécsbe, első titkárnak? Ez a báró, a mint hallom, valami teljesen jelentéktelen egyéniség. - Vaszilij herczeg ugyanis ezt az állást, a melyet Fedorovna Mária császárné közvetítésével a báró számára iparkodtak megszerezni, a fiának szánta.

Pavlovna Anna, mintegy annak jeléül, hogy azt, hogy a császárné mit akar, hogy mit szándékozik tenni, sem ő, se más nem tudhatja, szinte egészen behunyta a szemét.

- Funke bárót, - mondotta szomorú és száraz hangon, - a húga ajánlotta az anya-császárnénak. - Mikor Pavlovna Anna a császárné nevet kiejtette, a szomorúsággal vegyes odaadásnak és tiszteletnek mély és őszinte kifejezése ült ki az arczára, a mi mindannyiszor ismétlődött, valahányszor beszédközben fejedelmi pártfogóját említette. Hozzátette, hogy Ő Fensége nagy tiszteletet kegyeskedett mutatni Funke báró iránt, s megint a szomorúság fátyola borúlt a tekintetére.

A herczeg egykedvűen elhallgatott. Pavlovna Anna veleszületett udvari és női ügyességével és tapintatával egyrészről fricskát akart adni a herczegnek azért, hogy egy a császárné által ajánlott egyéniségről így merészkedett nyilatkozni, másrészt pedig meg is akarta őt nyugtatni.

- Igaz ni, a családjáról szólva, - mondotta, - tudja-e, hogy az ön leányától, azóta, hogy a világba jár, az egész társaság el van ragadtatva. Olyan gyönyörűnek találják, mint a napot.

A herczeg tisztelete és elösmerése jeléül meghajtotta magát.

- Sokszor elgondolom, - folytatta Pavlovna Anna, pillanatnyi hallgatás után, s közelebb húzódván a herczeghez, szelíden rámosolygott, ezzel akarván jelezni, hogy a politikai és világi beszélgetéseknek vége, s most a bizalmas természetűek kezdődnek: - sokszor elgondolom, hogy milyen igazságtalanul oszlik meg olykor az élet boldogsága. Miért adott önnek a sors két ilyen pompás (Anatolet, a legfiatalabbat kivéve, a kit nem szeretek, - vetette közbe határozottan, a szemöldökeit fölrántva), ilyen bájos gyermeket? Mikor ön, igazán, a legkevésbbé becsüli meg, s így nem is érdemli meg őket.

Ezzel az elragadtatás mosolyára nyíltak az ajkai.

- Mitévő legyek? Lavater azt mondta volna, hogy hiányzik az arczomról a szülői szeretet vonala, - mondotta a herczeg.

- Hagyjuk a tréfát. Én komolyan akartam önnel beszélni. Tudja, én éppenséggel nem vagyok megelégedve a kisebbik fiával. Köztünk maradjon (az arcza szomorú kifejezést öltött) szóba került a minap Ő Fensége előtt, s mindenki csak sajnálta önt...

A herczeg nem felelt, de Pavlovna Anna néma és jelentőségteljes pillantást vetett rá, és várta a választ. Vaszilij herczeg összeránczolta a homlokát.

- De hát mit gondol, hogy tennem kellene! - szólalt meg végre. - Hiszen tudja, hogy a nevelésük terén megtettem mindent, a mit egy apa csak tehet és mind a ketten rosszul sikerültek. Hyppolit legalább csöndes bolond, de Anatole még hozzá vad is. Ez az egy különbség van köztük, - mondotta, s a szokottnál természetellenesebben és mesterkéltebben mosolygott, miközben az ajkai körül támadt ránczokban különösen élesen kidomborodott valami váratlanul nyers és kellemetlen vonás.

- Miért is születnek az olyan embernek gyermekei, mint ön? Ha nem volna az apjuk, most semmiféle szemrehányást se tehetnék önnek, - szólott Pavlovna Anna, s eltűnődve felemelte a szemeit.

- Én az ön hűséges rabszolgája vagyok, s ön előtt nyiltan bevallhatom: a gyermekeim csak terhei az életemnek. Nem mondhatok mást, mint hogy ez rajtam kereszt. De hát mitévő legyek?... - Elhallgatott s egy kézmozdulattal fejezte ki kegyetlen sorsában való megnyugvását. Pavlovna Anna gondolatokba merült.

- Ön még soha se gondolt arra, hogy eltévelyedett fiát, Anatole-t megházasítsa. Azt szokták mondani, - folytatta, - hogy a vénlányoknak rögeszméje a házasítás. Én ugyan még nem érzem magamban ezt a gyöngeséget, de azért van készletben egy kicsikém, a ki nagyon boldogtalanúl él az apjával, a mi kis rokonunk... Bolkonszkája herczegnő. - Vaszilij herczeg nem felelt, bár a felfogásnak és az ítéletnek, a világfiaknál szokásos gyorsaságával, fejének egyetlen biczczentésével elárulta, hogy megfontolás tárgyává tette ezt a közlést.

- De, tudja-e, hogy ez az Anatole nekem évente 40.000 rúbelembe kerül, - mondotta, szemlátomást nem lévén képes szomorú gondolatmenetét feltartóztatni. Elhallgatott. - Mi lesz öt esztendő múlva, ha ez továbbra is így tart? Ime az apaság előnyei. És aztán gazdag ez az ön herczegnője?

- Az apja nagyon gazdag és fukar. Falun lakik. Tudja, az az ösmert Bolkonszkij herczeg, a ki még a megboldogult császár idejében nyugalomba vonult, s a kit általában csak "porosz király"-nak hívtak. Rendkívül okos ember, de kissé nehézkes, teli furcsaságokkal. Szegény kis herczegnő, nagyon boldogtalan. Van egy bátyja, az, a ki nemrég Meinen Lizát nőül vette, s a ki most Kutuzov segédtisztje. Itt lesz ma ő is.

- Hallgasson ide, kedves Anette, - szólott a herczeg, s egyszerre megfogván Pavlovna Anna kezét, valahogyan elkezdte lefelé szorítani. - Üsse nyélbe ezt a dolgot, s én örökre az ön leghűségesebb rabszolgája maradok, örökre (rapszolgája, mint a hogy az én sztarosztám a jelentéseket aláírja: legásztosabb rapszolgája). Jó családból való és gazdag. Ez minden, a mire nekem szükségem van.

És azokkal a szabad, bizalmas és kecses mozdulatokkal, a melyek őt másoktól megkülönböztették, megfogta, megcsókolta és megrázta az udvarhölgy kezét, a levegőbe intett vele és félrepillantva belevetette magát egy karosszékbe.

- Várjon csak, - szólott Pavlovna Anna eltűnődve. - Még ma beszélek Lizával, (a fiatal Bolkonszkij feleségével). És lehet, hogy nyélbe is ütöm a dolgot. Az ön családjában kezdek el beletanulni a vénlányok mesterségébe.

II.

Lassankint kezdett megtelni Pavlovna Anna fogadó-szobája. Ott volt Pétervár legelőkelőbb világa, csupán jellemre és korra nézve különböző, de a társaság szempontjából, a melyben valamennyien éltek, hasonszőrű emberek; ott volt Vaszilij herczeg leánya, a szépséges Elen, a ki az apjáért jött, hogy vele együtt elmenjen a nagykövet ünnepélyére. Báli ruhában és udvarhölgyeket megillető díszben volt. Ott volt a kis Bolkonszkij herczegné, a kit Pétervár legbájosabb asszonyának ösmertek. Csak a múlt télen ment férjhez, s mostanában áldott állapotára való tekintettel nem járt a nagy világba, de kisebb estélyeken azért megjelent. Ott volt Vaszilij herczeg fia, Hyppolit herczeg Mortemare-al, a kit ő mutatott be a társaságnak, Morieau abbé és még sokan mások is.

- Nem látta, de tán nem is ösmeri még a nénémet? - szólott Pavlovna Anna az érkező vendégekhez és nagy komolyan odavezette őket egy takaros szalagokkal ékes, alacsonytermetű öregasszonyhoz, a ki, a mint a vendégek érkezni kezdtek, legott kibiczegett a szomszéd szobából, bemutatta őket neki, majd szemeit a vendégekről lassan a nénjére emelvén, tovább ment. A vendégek valamennyien végig csinálták a nénike üdvözlésének a szertartását, a kit senki sem ismert, a ki iránt senki sem érdeklődött, s a ki voltaképpen senkinek se kellett. Pavlovna Anna szomorú és ünnepélyes érdeklődéssel figyelte az üdvözléseket, s úgy magában meg volt velük elégedve. A nagynéni ugyanazokkal a kifejezésekkel beszélt minden vendégnek az ő és a maga, nemkülönben Ő Fensége egészségéről, a mely, istennek hála, ma sokkal jobb, mint volt eddig. Mindazok, a kik elébe járúltak, a nélkül, hogy - puszta illedelemből, - valami nagy sietséget árúltak volna el, a teljesített súlyos kötelesség okozta megkönnyebbülés érzésével mentek el az öreg asszony mellől, hogy azután egész este többé feléje sem nézzenek.

A fiatal Bolkonszkája herczegné, egy aranynyal kivarrott bársonyzacskóban kézimunkát is hozott magával. Csinos, alig észrevehetően feketéllő pehelylyel szegélyezett felső ajka valamivel kurtább volt a fogainál, de annál kedvesebb volt, mikor kinyilt, s tán még kedvesebb, mikor széthúzódott és ráborúlt az alsóra. Mint a minden tekintetben elragadó nőknél rendesen lenni szokott, éppen ez a kis fogyatkozása, - felső ajkának kurtasága és félig nyitott szája, - volt az, a mi legfőbb és különleges szépségének látszott. Mindenki örömmel nézte az