Mi a véleményetek a fogalmazásomról? 13/L Van egy rövidebb változata is, azt írtam át. Ha ez nem tetszik akkor írj privát üzenetet és elküldöm mert azért arról is érdekel a mások véleménye. Nevezhetem novellának?

Az álarcos tündér és a fiú

Egyszer volt, hol nem volt…

Volt egyszer egy fiú. Egy szőke hajú és álmodozó, tengerkék szemű fiatal fiú, aki oly nagyon magányos volt és mégis, aki találkozott vele nem egy szegény, sajnálni való kis cselédet – hisz nem is csak ennyi volt ő - látott benne, hanem a világ legboldogabb fiúját. Mivel mindig mosolygott, azokkal az édes, telt ajkaival. Mosolygott, mikor meglopták a bűnözők, mosolygott, mikor kegyetlenül megverték a társai, mosolygott, mikor megalázták az úriemberek előtt, mosolygott mikor a szülei kitagadták családjukból és elhagyták Őt, hisz még oly borzalmas bűnnek számított az álmodozás, ekkor némult meg a fiú. Ezek után már nem is tehetett mást, csak mosolygott tovább, akkor is mikor szolgasorba jutott. És mindezt, azért mert a fiú hitt abban, hogy majd megmenekül… Hogy minden probléma egyre közelebb viszi a boldog élethez. Tudta, hogyha türelmesen vár a boldogság leszáll hozzá a mennyekből és minden fájdalom értelmetlenné válik, amit elszenvedett… Tudta, csak az számít majd, hogy milyen boldog. A gondolatai egy szebb világba röpítették el. Álmaiban sárkányokkal harcolt a tündérek és varázslók oldalán és aratott fényes diadalokat, az özvegy királynőnek csodálatos küldetéseket teljesített pár beszélő, erdei állatka segítségével, még a tündérhercegnőt is feleségül kérte és Ő örömmel mondott igent. Gyönyörű szavakkal mesélhette volna el másoknak, amiket a képzeleteiben megélt, de soha nem szólalt meg, mert tudta, ha valaha megszólalna, hallatszódna minden igazi, valóságos bánat a hangjában és nem tudna többé mosolyogni és talán a palotába se tudott volna visszatérni soha, elveszett lélek lett volna, aki a Földön bolyong, csak bolyong az életben.

Sokan azt hitték, néma volt. De azon a bizonyos estén, életében először szóra nyitotta a száját…

Az úr, akit hűséggel szolgált bált szervezett. Természetesen nem afféle unalmas estét, ahol pár percig táncolnak aztán felszínes beszélgetésbe elegyednek egymással az emberek. Nem, ez nem is lehetséges. Izgalmas álarcos bált.

A szolgák dolga volt a díszítés. Illatos virágokat tettek a párkányokra, az asztalokra ízletes gyümölcsöket. A függönyöket és a folyosók falait pedig apróbb lámpások díszítették. Mesebeli volt az egész épület.

Hamarosan megérkeztek az izgatott vendégek is. Egy álarcos, egyenruhás szolga nyitott nekik udvariasan ajtót. Tollas, csillámos, kockás, csíkos, arany, ezüst és még sokféle álarc takarta el a résztvevők kilétét. Senkit sem lehetett felismerni, az sem lehetett biztos, hogy épp kit tessékeltek be a szolgálók, ennek ellenére az ajtónyitó udvariasan mutatott a folyosó felé, hogy „Arra parancsoljanak!”. A hercegnőknek, királyoknak, lovagoknak beöltözött emberek a széles folyósón mentek végig. Ugyan sötét volt, de oldalt pici lámpások világították meg a vendégek arcát. Az összhatás olyan volt, mintha a csillagos égbolt melléjük ereszkedett volna le. Végül a kivilágosított bálterembe értek. A tejútról egy palotában találták magukat. Nagyon sok virág díszítette a szobát. Az asztalokon mindenféle gyümölcs, sütemény és természetesen a kihagyhatatlan vörös bor. A párkányokon rózsa és szegfű illatozott, teljesen belengve a termet. Az ablakokat eltakaró függönyökön csillogó, rózsaszín lámpások lógtak. Mindenki csodálatosnak tartotta a díszítést.

Miután a vendégek ittak pár pohár borral a legtöbben táncra perdültek. Senki se tudhatta, hogy éppen kinek a karjaiban forgolódik és kinek ad forró, titkos csókot. A királynők udvari bolondok társaságát élvezték, és élvezték azt igazán. Minden dalnál párt cseréltek, sok rövid és kalandos táncban volt részük.

Nagyon sok szempontból különleges bál volt aznap este. Szerelmes tekintetek találkoztak és vesztették el egymást örökre, baráti kézfogások távolodtak el egymástól egy új ritmus kezdetekor és ellenségek békültek ki egy rövid lassúzás erejéig, hogy utána mit sem sejtve és a tudatlanságtól kicsit lesújtottan folytassák az estét és az életüket.

A főhősünk éppen süteményes tálcákkal járt a kimerült emberek között és kínálta őket finomabbnál finomabb ételekkel. Egy álarcos nő mellé ért. A szokásos módon fordult hozzá: „Óhajt egy kis süteményt hölgyem?”. Mikor a nő ránézett hosszú, göndör szempillával keretezett szemével már érezte, itt van a boldogsága rózsaszín tüllben és csipkés álarcban. Vajon Ő lenne a tündérhercegnője? Ez biztos lehet. Nincs más teremtés, akinek ily csodálatos módon omlik arca mellé hullámos, kávébarna haja és a szeme annyira zölden világít, hogy aki csak ránéz, elhisz akármit – mert hát végül is minden elhihető - . Vékony ujjaival söpörte el arcából pár rakoncátlan hajszálát… Ekkor látszódott az ujján az aranygyűrű, melynek közepén piros drágakő díszelgett, mit egykor a bátor álmodozónk egy sárkány gyomrából vágott ki, jeléül annak, a szerelme halhatatlan és legyőzhetetlen lesz örökké menyasszonya iránt. Csak nézte… És sok idő után most először szólalt meg:

- Hercegnőm? Hát itt vagy? Te vagy? Eljöttél értem? Elszakítasz végre a bánat hullámzó tengerétől hogy a csodálatos, napsütötte boldogság felé induljunk? – a hangjában hallatszott az összes szomorúság és elveszett érzelem.

- Szüksége van rád a népünknek. A királynő a halálos ágyán fekszik. Én vagyok a trónörökös, de ha nincs királyom elvész a birodalmunk. Elvész menny. Csak te vagy az, aki most megmentheted. Mond, eljössz velem és uralkodsz?

Hirtelen tűz ütött ki a házban. Az emberek rémülten rohantak – álarcaikat letépve – az ajtó és az ablakok felé, mindenki menekült amilyen gyorsan csak tudott. Nem maradt senki a szobában csak az álarcos tündér és a fiú. Körülöttük terjedt a tűz, lángcsóvák csaptak föl, de mágikus módon kerülték ki Őket és csak csupasz karjukon érezték a forróságot.

- Most pedig, kérlek, dönts! Szeretnél boldog lenni és megmenteni az otthonunkat?

- Hercegnőm, az égvilágon semmit sem szeretnék jobban. Vigyél magaddal és én királynőmmé teszlek, ígérem.

- Akkor hát csókolj meg!

A fiú a tündér felé hajolt és apró, szenvedélyes csókot lehelt a szájára. Amikor ajkuk összeért, egy lángcsóva emelkedett föléjük. A fiú érzett egy kis égető érzést. De nem volt fájdalmas, igazi boldog érzés volt. A tűz nem hatolt a csontjáig, a szívét találta el és rögtön felrepítette a szerelmével a mennyországba, de abban a pillanatban egy teljesen őszinte mosolyra húzta a száját, hisz érezte már azt a földöntúli boldogságot.

Csodálatos királyságot hoztak létre a feleségével. Megküzdöttek a pokol sárkányaival és örökre elűzték őket a birodalmukból. A fiú boldog életet élt a halálban. Hisz igen, néha azért, hogy megtaláljuk a végzetünket, az egész eddigi életünket el kell vesztenünk.