Melyik írásom tetszik a legjobban? Miért? (részletek lent)

2010. Minden rossz akkor kezdődött, minden szenvedésem forrása volt ez az év. Elveszítettem, ami fontos volt számomra, elveszítettem ami engem alkotott, és ezekkel együtt a józan eszem is majdnem elhagyott. Ennek az évnek december hónapjában töltöttem be a 12. életévemet. Már az előző év sejtette a rosszat, de igazából minden balszerencsés fordulat ebben az évben bontakozzon ki.

Furcsa, de ezekből az évekből szinte semmi másra nem emlékszem, csak az ürességre és a magányosságra, meg persze a minden este gyötrő rémálmokra, ahol újra és újra elvesztettem mindent.

Bár ez csak később jutott tudomásomra, de már bizonyosan tudom mi indította el ezt a tragédia sorozatot.

Minden egy döglött macskával kezdődött, és az én gyermeki felelőtlenségemmel.

Már kisgyermek korunk óta ismerem őt, ő az egyik legjobb barátnőm. Sok időt töltöttünk együtt sok mindenben hasonlítottunk, talán túl sok mindenben.

Sokáig nem értettem mi ez az érzés, csak szerettem vele lenni, ezt elkönyveltem a régi barátságunknak. Aztán már jobban szerettem vele lenni, mint egy másik legjobb barátnőmmel. Ezt viszont már furcsálltam, mert vele több mindent meg tudtam beszélni.

Kezdett kialakulni bennem egy kép, hogy miként tervezem a jövőt. Hisz nyolcadikosként iskolaválasztás előtt álltam, egy ideig úgy volt, hogy egy iskolában tanulunk tovább. De ő megváltoztatta a terveit és én is találtam jobb iskolát, de mivel ezek a középiskolák viszonylag távol fekszenek a lakhelyünktől, ezért elterveztük, hogy egy kollégiumba fogunk járni, ő én és még egy barátnőm. Sokat viccelődtünk azzal, hogy majd egy szobában leszünk, mindent elterveztünk. De az utolsó pillanatban elárult, és másik kollégiumot választott. Amikor ezt közölte velem, úgy éreztem, mintha egy súlyos szikla zuhant volna a mellkasomra és ez az érzés nem múlt el. Azon kezdtem töprengeni milyen lesz nélküle és ilyenkor valami furcsa üresség és magányosság érzése fogott el.

Kibontakozott a fejemben egy naplóbejegyzés. "Márciust írunk és rájöttem, hogy szeretem"

Ha az ember folyamatosan retteg, felemészti ez az érzés. Már nem érez fáradtságot, sem éhséget, de még a fájdalmat se. Egyszerűen csak lebeg, csak van. Egyetlen dolog motoszkál a fejében, félelem. Ez kitölti a teret és az időt, hogy az ember az hinné már csak ő és a félelem létezik.

Ha az ember már azon a határon van, hogy a józan eszét félti, akkor már amit előtte fontosnak tartott, az hirtelen elveszti a jelentőségét. Amikor már nem marad semmi csak az üresség, a fájdalom és a meg nem értettség. Amikor már csak a régi emlékek tartják benned az erőt, de tudod, hogy ami régen volt elveszett és soha nem kaphatod vissza. És amikor a fiókból előveszed A kést. Tudod, hogy előtte mit gondoltál, emlékszel rá, hogy amit most tenni akarsz, annak művelőit előtte megvetetted, gyávának és gyengének tituláltad, de ezt a tudatot egyszerűen kizárod a fejedből.