Szerintetek érdemes írással foglalkoznom? (részlet lent) Elolvasnál egy ilyen novellát/elbeszélést/regényt? Még nem tudom mi lesz belőle.

Abban a pillanatban, amikor megfogtam a kopogtatót, már bántam is mindent. Arcom lángba borult ettől a zsigerekből támadt, kivédhetetlen gyávaságtól, s azonmód vissza is fordultam volna, hogy az ismeretlen, poros és ellenszenves utcát magam mögött hagyva elérjem még a vonatot Budapestre, onnan pedig, amilyen gyorsan csak tudok, visszameneküljek az életembe, a megszokottba, a kiszámíthatóba, saint michel-i kis lakásomba, de amint hátat fordítottam az ajtónak, egy asszonyt láttam magam előtt, aki elzárta az utam. Néhány mondatot mondott, amiből megértettem, hogy befelé invitál, én pedig zavartan, anyanyelvemen, franciául szabadkoztam.

-Eltévedt?- kérdezte elnyújtott, csodálkozó hanghordozással franciául. – Kit keres itt Abaszegen? Látszott rajta, hogy sehogyan sem tudja magában helyretenni, hogyan is kerülhet egy idegen, külföldi férfi a tűző déli napban és porban úszó Isten háta mögötti városka főutcájába, éppen az ő ajtaja elé. Ideges, zavart és bosszús voltam, de a gondolatra elmosolyodtam: szegény néném éppoly eksztatikus pillantással nézett rám, ahogy a történelem előtti korok embere a földre látogató isteneket bámulta, csodára szomjazó, de a látványért cserébe végül a semmivel is beérő tekintettel.

Persze, tudtam, rájöttem, hogy a néném az. A korából, francia tudásából, alsó ajkának önkéntelen és gyerekes biggyesztéséből, amelyet oly sokszor láthattam testvérének, anyámnak arcán is. „Aurélie”, ahogyan elvétve hallottam róla gyerekkoromban, amikor minden, ami anyám családjára vonatkozott épp oly tabu volt, mint a szék karfáján hintázni vagy nagypénteken csokoládéra gondolni. Aurélie, a csúf, gonosz, kiállhatatlan, aki az erkölcs trónusáról gúnyosan tekint alá, aztán Aurélie, a nemes, tiszta gondolkodású, gyakorlatias és becsületes, majd Aurélie a nyomorult és pénzsóvár. Egészen kicsi gyermekként az elkapott, apám és anyám szájáról ellopkodott szavak, melyeket féltékenyen, suttogva, és elfehéredett arccal ejtettek ki, különös világot vontak a titokzatos, láthatatlan, de mégis valóságos Aurélie köré. Mme Duvanchet meséinek gonosz nőszemélye csak Aurélie lehetett, s ha apám valami tökéletlenségen kapott, s alaposan elpáholt, ez csakis ennek az elvetemült némbernek a mesterkedése folytán lehetett. Ahogyan anyám egész elrontott életéért a nővérét okolta, én is megtaláltam magamnak, személyes bűnbakként.