Mi a véleményetek a könyvemről?

Leírom nektek az első egy-két oldalt, kérlek írjatok róla vélemény, kritikát, de ha lehet, normális stílusban! Köszönöm.

1. fejezet

Amikor megszólalt a kürt, megpördültem és rohanni kezdtem a faluba. Tilos volt kürtszó után az erdőben tartózkodni. Nem azért mert veszélyes., hiszen az erdőben a legnagyobb veszélyforrást a felbőszült vaddisznók jelentették. Egyszerűen csak a Qatasha bölcsei úgy vélték jobb, ha éjszaka mindenki a faluban tartózkodik, így senki nem kerülhet bajba. Körülbelül kétszázan éltünk a faluban és a népünk így is kihalófélben volt.

A templom elé érve, körbenéztem. Mindenki Charles elé igyekezett. Ő volt népünk vezetője, őt választották meg a Bölcsnek. Kilencven éve a vezetőnk és ez idő alatt őseink elmondása szerint még semmi baj nem történt a világunkban. Hogy a „baj” szó alatt mit értettek, azt sosem tudtam.

- Rendeződjenek! – utasított mindenkit Charles. – Névsorolvasás!

Minden este felolvasta a kétszáztizenegy ember nevét. Ez általában egy órát vett igénybe. Senki nem bánta, hiszen csak így tudhattuk meg, hogy mindenki épségben visszaérkezett-e. Naponta körülbelül százötvenen hagyták el a falut valamilyen oknál fogva. Harminc vadászunk volt, akiknek muszáj volt elmenniük, hogy élelemmel lássanak el mindnyájunkat. Azok a nők, akiknek nem volt gyerekük, nappal bogyókat, és gyógynövényeket szedtek. A Bölcsek közül a legtöbben gombászni mentek. Csak ők tudták megállapítani melyik mérgező és melyik nem az. A gyerekek és szüleik a patakhoz mentek ruhákat mosni. Akik egész nap otthon maradhattak, azok az öregek voltak, a betegek, a csecsemők és szüleik. Az én dolgom ma az éjjeli őrködés volt.

A névsorolvasás után, mindenki bezárkózott a kunyhójába és aludni ment. Én a nagy tölgyfa alá telepedtem le, tüzet gyújtottam és Keane-val együtt őrködtem. Sosem volt kettőnél több őr. Hiszen a világunk biztonságban volt, egy ötven méteres fallal volt körülvéve. Ha pedig megtámadnának minket az emberek, két Qatasha is elég, hogy riadóztassa a vadászokat. De mióta itt élünk, még nem volt példa támadásra. Népünk ötszáz évvel ezelőtt telepedett le itt. Az óta nyugodtan éljük az életünket.

- Alec, szeretnék mondani valamit – szólalt meg Keane.

- Igen? – néztem rá. Mosolygott, de mintha kicsit ideges lett volna.

- Feleségül veszem Christinet.

Megdöbbenésemben szóhoz sem jutottam. Majd végül felnevettem és belebokszoltam Keane vállába. Nagyon örültem neki. Keane már évek óta szereti Christinet, de a lány eddig észre sem vette őt. Pár hónapja azonban Christine közeledni kezdett legjobb barátom felé.

- Ez remek! Mikor kérted meg a kezét?

- Épp ez az. Nem kértem meg. Kijelentette, hogy hozzám akar jönni. Képzelheted mennyire boldog voltam – nevetett én pedig hagytam, hogy csak mondja és mondja. Tudtam, hogy boldog és jó érzés volt hallani, hogy jól alakultak a dolgai.

Abbey keltett fel reggel. A lány mindig a nyomomban volt mostanában és nem tudtam mit tehetnék ez ellen. Felnőtt nő volt ráadásul szép is. A férfiak sorban álltak érte, de Abbey sosem volt valami gyors észjárású. A fejébe vette, hogy szerelmes vagyok belé. Nem mintha nem tetszett volna. De soha nem akartam tőle semmit. Csak azt, hogy barátok legyünk.

- Csináltam neked reggelit – mosolygott rám és elém rakott egy tányért, jól megpakolva disznóhússal, sült burgonyával és málnával.

- Köszönöm – motyogtam és enni kezdtem. Keane még javában aludt. Mindkettőnket elnyomott az álom éjszaka. Míg én a reggelimet fogyasztottam felbukkant Christine. Keane mellé térdelt és keltegetni kezdte. Abbey irigykedve nézett rájuk, majd ő is mellém térdelt. Furcsán nézhettem rá, mert meggondolta magát és inkább felállt. Az utolsó falatot is eltávolítottam a tányérról, amit Abbey elvett tőlem és elvitte a kunyhójába. Mellettem az ifjú pár halkan súgdolózott és nevetgélt, úgyhogy inkább eltűntem onnan, egyrészt mert fölöslegesnek éreztem magam, másrészt pedig féltem, hogy Abbey visszajön.

A Sátorba indultam, ahol Everard tartott órát. 20 éves korunkig kötelező volt órákra járnunk, hogy megtanuljuk a különböző varázslatok használatát. Mivel Everard volt közülünk a legtapasztaltabb ezen a téren, ő volt a tanítónk is. Sokat harcolt ismeretlen vidékeken és rengeteget tanult egy varázslótól. Én 21 éves voltam, így már befejeztem a tanulást. A korunk ugyanúgy volt számolva, mint az embereké, annyi különbséggel, hogy az átlag életkorunk 150 év volt.

- De jó, hogy itt vagy, drága barátom! – lépett hozzám Everard és kezét a vállamra helyezte. – Beszélni szeretnék veled. De itt most túl sokan vannak. Gyere el este a kastélyba, a dolgozószobámba. Várni foglak.

- Rendben. Ott leszek.

Egész nap céltalanul bolyongtam az erdőben, vagy a pataknál és semmit nem csináltam. Mit is csinálhattam volna? Nem tudok vadászni és a gombákról sem tudom megállapítani, hogy mérgező-e. A legtöbb gyereknek a szülei kiskorukban megtanítják ezeket a dolgokat, de az én szüleim meghaltak a születésem után pár héttel. Charles vezetett a kastélyban egy gyermekotthont, én is ott éltem, úgy ahogy Keane. Akkor lettünk legjobb barátok. Még ma is emlékszem a napra.

Keane a homokozóban játszott, én pedig a többiekkel fogócskáztam. Öt éves lehettem. Pár nagyobb fiú, Jack és Jefferson el akarták foglalni a homokozót, de Keane nem adta volna a világért sem. A kedvenc helye volt. Minden napórákat üldögélt ott. Én pedig csodáltam a bátorságát és kiálltam érte. A fiúk mindkettőnket elvertek, de attól a naptól fogva ő lett a legjobb barátom.