Mi a véleményetek a irományomról?

Pontosabban ez csak az eleje, nem a teljes novella. Epekedve várom a kritikát, nem vagyok túl sértődékeny. Szerintetek van tehetségem az íráshoz, vagy inkább hagyjam a fenébe?

"Senki sem tudja biztosan, vajon mi történhetett január harmincegyedikén a székesfehérvári Szent László bentlakásos középiskolában. Illetve, egy valamiben azért biztosak lehetünk. Kálmán nagyon rosszul volt azon az estén. Negyven fokos lázzal fektették le az ágyba, és az éjszaka is rémálmok gyötörték. Vagy talán nem is álmok voltak?

***

Este kilenc órakor Rácz doktor úr nagy aggodalommal szívében hagyta magára a betegeskedő fiút. Vagyis nem egészen magára, hiszen a barátai vele voltak.

- Hogy van? - kérdezte a tárgyra térve az igazgató, amint az orvos belépett a tanáriba. - Szegény kölyök. - csóválta a fejét - Amilyen állapotban van, nem lehetünk biztosak benne, hogy megéri a holnapot.

- Úgy érti...

- Igen. Nem tartom valószínűnek, hogy túléli az éjszakát.

- De mégis mi történhetett doktor úr? Hiszen tegnap még semmi baja sem volt!

- Fogalmam sincs. Ilyennel még nem találkoztam a pályafutásom során. Nem tudok diagnózist felállítani... Az ilyen esetek rendkívül ritkák.

- Csak kellett valaminek történnie! Magától nem kezd el haldoklani egy ember.

- Nos, az egyetlen logikus magyarázat valamiféle születési rendellenesség. Vagy pedig - itt keserű mosolyra húzta a száját- talán megszállhatta az ördög...

- Ne most álljon neki szellemeskedni doktor úr! - förmedt rá az igazgató - Inkább azt mondja meg, mit csináljunk!

- Kórházba nem vihetjük. Nem bírná ki az utazást, és valószínűleg ott sem tudnának mit kezdeni vele. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy várunk, és reménykedünk. Nem nagyon hiszek benne, de talán ha elég nagy benne az élni akarás... Erre persze kevés az esély, de ha sikerül átvészelnie reggelig, akkor már bizakodhatunk. Mindenesetre adtam neki antibiotikumot és lázcsillapítót, de ahogy elnéztem nem sokat használt. A szüleit értesítették már?

- Nem, azt még nem. - felelte az igazgató.

- Rendben. Arra kérem önöket, hogy ne is tegyék. Nem akarjuk rájuk ragasztani a pánikot. Jobb ha, reggel kapnak egy gyászjelentést, mint hogy fojtogató kétségek közt őrlődjenek egész éjszaka. Úgy hiszem, elég, ha mi látjuk el ezt a feladatot.

***

Tíz órakor lázban fekvő Kálmán valamire felriadt. Nem tudta mi az oka, miért rázza annyira a hideg. Egész testében reszketett, a feje nehéz volt, csak úgy kavargott a gondolatoktól. És valamiféle zajtól. Éles, sistergő hang volt, pont olyan, mint amikor zúg a rádió miközben adást keresnek rajta. Nem igazán tudta eldönteni, hogy valóban hallja, vagy csak a fejében létezik ez a bizonyos sercegés, de félelemmel töltötte el a szívét. Különösen akkor, amikor észhez tért annyira, hogy rájöjjön: a zaj valójában valamiféle hörgő suttogás. Nagyon zavaros, de ha odafigyelt, tisztán ki tudott venni néhány mondatot. Kálmán... Miért? Miért?...kssh...A tiéd...Hörr... Te hibád... Ez itt...hrr mind kssssss... AZ ENYÉM!!! Az utolsó szó éles visításként hasította át a levegőt. Annyira intenzíven robbant bele a fiú fejébe, hogy ijedtében majd' kiugrott az ágyából. Rosszul tette. Ugyanis amikor meglátta a sarokban azt az emberforma árnyékot, beléfagyott a vér. A különös alak reszketett, zihált akár egy vadállat. - Az enyém... Az enyém nem a tied! Nekem kellett volna... A te hibád! A tiéd! - hallotta most már kristálytisztán Kálmán, amikor belenézett az árnyék vörösen izzó szempárjába. Bár ne tette volna..."