A Shalott asszonyának milyen fordításában szerepel az alábbi részlet?

Gugli a barátod.

Amúgy szeretem ezt a verset.

Nem tudom ki fordította, de itt a teljes vers.

Lord Alfred Tennyson: Shalott hölgye

"Éjre éj és napra nap

Egy bűvös hálót rázogat

Mint titkos hang, súg átkokat

s néki, hogyha ott marad

Hol Camelotra lát.

De súghatnak már őneki,

Hálóját csak lengeti,

s fontolóra sem veszi,

Shalottnak asszonyát."

Folyóvölgyben napsugár,

Rozs és árpa táncot jár,

Mezőt ruház, égbe száll,

S a rétmetsző út végén vár

Soktornyú Camelot.

Népe szeme messze kelt,

Liliomos tavat lelt,

Tó vizének föld felelt:

Sziget az ott: Shalott.

Reszket a fűz, nyárfa ága,

Sötét szelet repít háta,

Örök folyam kék habjára,

Föld-ölelő víz-karjába.

Hömpölyög-lent Camelot.

Nagy a fal, négy torony, szürke,

Virágról a fényt elszűrve,

Csendes sziget mélyén ülve

Szép leány, s a sziget: Shalott.

Parton fűzfa koszorúzza

Díszes bárkát; lassan húzza

Vízhabja-ló, vízen kúszva,

A rézbárka selyemútra

Siklik le; s fent: Camelot.

De intett-e ő neked már?

Ő az, ki a lépcsőn áll?

Tudod-e a nevét már

A hölgynek- hona Shalott-?

Napszámos, ki hajnallal kel,

Kasza suhan – s a széllel

Elbódítja énekével,

Hangja száll a völgy vizével,

Le az árral; s ott: Camelot.

Holdvilági paraszt fáradt,

Megköti a rozsbálákat,

Tündér-hangú leányt hallgat,

S az ő szigete Shalott.

Szép szőttese éje-napja,

Csilla színnel ragyogtatja.

Hangok suttogását hallja,

Haját átok-árny takarja,

Ha szemét vonzza Camelot.

Átok? Talán meseféle...

Szövetjét még szőni kéne,

Semmi mással nem törődne

A leány; börtöne Shalott.

De megfordul, s tükre várja

Felakasztva kék falára,

S benne a túlpart világa,

Ösvény, melynek végén várja

Soktornyú Camelot.

Ezüstfolyó suhan messze,

Falusi nép tán nevetve

Piactérre igyekezve…

S messze, messze: Shalott.

Hajadon, ha nevet fennen,

Vagy egy pap reszketeg nyergen

Lovagol; vagy arra éppen,

Apród skarlát köpenyében

Irányuk: Camelot.

És hol, hol nem, a tükör kékje,

Lovagoknak fénylő vértje,

- Nincsen, ki őt hűn megvédje,

A leányt- mögöttük Shalott.

Szőttesében mindig látja

Tükre fényét; s nem várja

Éjszakának sötét álma

Rémképeit; koporsója

Zenéje, fénye Camelot.

A hold, mikor fölezüstlött,

Egy szerelmespár halottan jött.

„Félre, árnyak!” kiált s szőtt

Tovább a lány; hona Shalott.

Lakja mellől nyíllövésre,

Kalász közt nem gyomnövésre

Száll napsugár; a nap fénye

Lángot lobbant réz mellvértre,

S a lovag: Lancelot.

Hős lovag, ki hűn szeretné

Hölgyét- acél pajzsa védné,

Az most tornyot tükröz képpé,

S a torony: Shalott.

Köves kantár villog messze

Mint száz csillag nyári este,

Arany Tejút fénylik messze.

Szíjharangnak jó a kedve,

S az úti cél: Camelot.

S bőrből font, címeres öve,

Kürt rajta, gyémántos köve

Csengett, vágtán elrepülve.

Elöl, nézd! - az Shalott.

Kék ég alatt vadul vágtat

Ragyog, fénylik, arany sápad

Napfény a nyeregre támad,

Napfény a sisakra támad,

Benne a kép: Camelot.

Keresztül a bíbor éjen,

Kévék ülnek holdas fényben

Csillag utat húz az égen,

S alatta: Shalott.

Parázslik a lovag szeme,

Csataménje vágtat vele,

Sisak alatt haja selyme,

Hullám-fürtje szénfekete.

A lovag célja Camelot.

Folyó völgyén, folyóparton

Varázstükör a sírhanton,

„Tirra lirra,” száll a tavon,

Így dalolt Lancelot.

Hagyd a szőttest, hagyd a széket!

Át szobáján hármat lépett,

-Vörös tavirózsa égett-

Páncélt látott és mellvértet,

Várja őt már Camelot.

Szép szövete szélben elszállt,

Tükre ezer darabra vált,

„Elért az átok!” kiált,

A lány, engedi Shalott.

Keleti szél esőt fakaszt

Fák lombjáról ágat szakaszt

Zúgó folyam mondott panaszt

A viharnak, égre akaszt

Villámfényben Camelot.

Lány alakja libben partra,

Hajót rejt a fűzfa lombja

S a bárka orrára írva:

„ E hölgy hona Shalott.”

S fenn homály a folyón távol,

Tomboló szél hullámot árkol,

Leány szeme réved távol,

Arca előtt halvány fátyol,

A folyón fenn -, előtte: Camelot.

S ahogy a nap lenyugodott,

Láncát oldja, szeme nyitott,

Égrenéz még - folyón siklott

A hölgy, engedte Shalott.

Fehérbe szőtt teste fekszik

A bárka mélyén- Hold növekszik

Lombok árnya fényét metszik,

S siklik; várja, úgy tetszik,

A kapu, s azon túl: Camelot.

Fűzfa karol a bárkába,

Omlik a folyó álmára,

Álmodik a lány hangjára.

Dalol a lány, s messze már Shalott.

Dala gyász volt, szentelt bánat,

Halkan cseng hangja a lánynak,

Míg arcára halál sápadt,

Szemére mély árnyak szálltak.

Fordul a hajó: elöl Camelot.

Lélek a parton még nem jár,

Messze még a soktornyú vár,

Bárkájában halott ő már,

Nem dalol, s messze Shalott.

Tornyok, kövek árnya alatt

Virág, erkély állít falat

De a bárka továbbhalad,

Vízen úszva, kertek alatt,

S célja: soktornyú Camelot.

Szobáikból mind lejőnek

Pórok, urak, dámák, hölgyek,

S a bárka orrát nézve jönnek:

„E hölgy hona Shalott.”

Kit hozott a folyó erre?

A zöld partra le-lemenve

Csendesül a király terme,

Rándul kezük a keresztre

Cameloti lovagoknak.

Csak Lancelot áll- szeme harmat,

Nézi - de a halott hallgat.

„Isten adjon nyugodalmat

A shalotti szép asszonynak."