Szeretnék írni egy regényt. Itt van belőle egy részlet - szerintetek milyen lett?

- El kell mennem - mondta Joe bácsi. Felpillantottam a kezemben tartott könyvből - csöppet sem érdekelt, mi van benne, csak gépiesen lapozgattam, és bámultam a szemem előtt összemosódó sorokat.

- Hová? - csaptam le azonnal a kérdéssel.

- Dolgom van - felelte, miközben belebújt köpenyébe - Neked pedig nem tanulnod kéne?

- Egy frászt… - morogtam bele a könyvbe, aztán újra felnéztem - Veled mehetek?

- Nem - zárta le gyorsan a beszélgetést, és vitára további lehetőségeket nem adva, egyszerűen kilépett az ajtón. Bámultam még egy darabig utána a falat, aztán dühösen becsaptam a könyvet.

Amikor bementem az erdőbe, éreztem, hogy baj lesz. Amikor óvatosan, ügyelve, hogy senki ne láthasson meg, átléptem a falunk határát jelképező patakot, majdnem vissza is fordultam. Joe bácsi egy életre megbüntet, ha megtudja ezt. De nem tudja meg, nyugtattam magamat, ahogy beljebb hatoltam a sűrű erdőbe. Bármi is az a nagy titok, valahol itt kell lennie.

Sosem jártam még a patakon túl, hiszen az erdőbe is tilos volt bemennem.

Rettegtem attól, amit találni fogok, mégis vágytam rá, hogy megtaláljam. Amikor áthatolhatatlan, tüskés bozót vágta el az utamat, balra indultam. Majd jobbra. A nap egyre lejjebb ereszkedett, fáztam. Eldöntöttem, visszaindulok, mégsem tettem. Talán már akkor sem tudtam, merre is van az a „vissza” de amikor majdnem két óra múlva elkeseredetten rogytam le egy fa tövéhez, már fogalmam sem volt a helyes irányról. Nem kellett volna kétségbeesnem. Nem kellett volna őrülten rohannom minden lehetséges irányba, nem törődve a ruhámba akadó, bőrömet véresre sértő tüskékkel, nem kellett volna hagynom a gondolataimnak, hogy ellenem forduljanak, hogy minden sötét árny helyébe valami rejtélyes, félelmetes dolgot képzeljek. Nem kellett volna gyávának lennem.

Nem kellett volna eljönnöm otthonról.

Behunytam a szememet, hogy ne lássam a rémeket, melyeket saját fantáziám vetített elém, de ahányszor a szél megrezegtette a fák lombjait, ahányszor egy apró állat alatt megreccsent egy faág, megzörrent az avar, mindannyiszor úgy nyitottam ki a szememet, mint aki rémálomból ébred - és ahelyett, hogy otthon, kényelemben és biztonságban találná magát, rájön, hogy a lidércnyomás még mindig nem ért véget.

„Miért vagyok ennyire gyáva?”, kérdeztem magam sokadszorra is, míg rá nem jöttem, hogy ettől nem leszek bátrabb. „Bátor vagyok”, kezdtem mondogatni, már suttogtam is, de ez se vett rá, hogy felálljak. Két tenyeremet a fülemre tapasztottam, fejemet a felhúzott térdeimre hajtottam. Szemem csukva volt.

Vártam a hajnalt.

Nem bírtam sokáig. Látni, hallani akartam, mi van körülöttem. És ha éppen felém közelednek a farkasok? Az erdőkben régóta nem élt egyetlen farkas sem, de ettől nem voltam nyugodtabb. Egyik felem győzködött, hogy nézzek már körül, míg elmém másik részére ragaszkodott a csendhez és a sötétséghez. Hosszasan tépelődtem ezen, észre sem vettem, hogy egészen lefoglal. Végül kinyitottam a szemem - és felkiáltottam rémületemben.