Elkezdtem írni egy könyvet. Érdemes folytatnom?

Hatalmas tömeg gyűlt össze a katedrális előtt. Felharsantak a kürtök és a tömeg szétvált, ahogy hosszú lándzsások meneteltek végig. Sorfalat álltak a téren. Minden lándzsás ragyogó páncélzatban, díszes sisakban melynek csúcsos tetején egy sas tolla. Lándzsájukon háromszög alakú fehér szalag melyen két sárga kulcs. Ez a jelkép a hadba induló pápai sereg címere. A téren hosszú folyosó nyílt ahol akár négy lovas is elfért egymás mellet. Nyolc ember tolt egy kerekes talapzatot, amire egy hatalmas fakereszt volt erősítve. A kereszt két oldalán négy-négy zászló. A hadba induló országok zászlaja. Mindenkin egyformán bőrmellény és acélsapka, oldalukon ott lógott a kardjuk. Majd alig néhány méterrel mögöttük egy lovas léptetett, mögötte két sorban négy-négy másik lovas. A legelső lovas díszes páncélban fején sisak, szemnyílásnak egy rövid, az orra mentén lemenő sáv, amely egy keresztet ábrázolt. Kivont kardját lapjával a kereszt felé fordítva tisztelgett. Megcsillant rajta a nyári nap fénye.

A mögötte lovaglók külön-külön egyedi páncélban és hosszú köpenyben, de sisakjukon az első lovashoz hasonlóan keresztet ábrázoló szemnyílás. Kardjuk ott lógott az oldalukon és fényes vértjükön meg-megcsillant a verőfény. Utánuk hosszú sorokban jöttek lovasok mind díszes páncélban és teljes fegyverzetben. Majd a gyalog harcba vonuló lovagok és más katonák, a lándzsások és a jól felszerelt íjászok. Majd mögöttük a zsoldosok és a fegyverhordozók. Leghátul meneteltek a zarándokok. Fekete ruhában csuklyájuk az arcukba húzva. Mindegyik nyakában feszület lógott és övükön csak egy kis tőrt hordtak, hosszú stólájuk a földet érte. Fejüket lehajtották, és imára kulcsolták a kezüket, így meneteltek végig.

***

Így meneteltek a szentföldre a keresztes seregek. Négy nappal ezelőtt a pápa összehívta a katolikus országok vezetőit Rómába. A tanács pont délben ülésezett. A Német-Római császár, Henrik két órával korábban érkezett. Apjával érkezett a trónörökös az ifjabb Henrik is. Úgy gondolta megnézi a várost, aminek nyelvtanilag – és szerinte földrajzilag is – az ország fővárosának kéne lennie. Egyszerű szürke köpenyt vett vértje fölé, hogy minél kevésbé tűnjön hercegnek és elindult. Észrevette, hogy a városba egyre több ember érkezik sokan fegyverben. Talán a pápa felhívása már eljutott a közeli földekre. Ahogy a főkapuhoz ment megszólította őt egy fiatal férfi. Hosszú köpenyt viselt és csuklyát, de kivillant kardja markolata.

- Mikor indulnak a seregek a szentföldre? – kérdezte.

- Még nem született döntés. – Mondta Henrik gyanakodva.

- Te is velük tartasz?

- Igen én is.

- Úgy egy céllal jöttünk barátom. – Mondta, nem tudván kivel beszél.

Hátravetette csuklyáját, és kardja markolatán pihentette a kezét. Henrik végigmérte a fiatal lovagot, aki nem sokkal lehetett fiatalabb nála, de semmivel sem volt alacsonyabb. Erős, tagbaszakadt férfi volt, de arcát barázdálták az évek, szemében tűz égett mintha valami olthatatlan vágyat érezne, de gondterhelt volt. Haja a vállára omlott, de egy-két ősz hajszálat fontak bele a gondok. - Úgy egy céllal jöttünk barátom. – Ismételte Henrik az idegent.

- Mi a neved? – Kérdezte Henrik.

- Attila. – Mondta az idegen.

- Királyi neved van.

- Magyar vagyok és nem Hun! Nem Attila a nagy király és nem vagyok véréből való!

- Értem. Kérlek, bocsássd meg tudatlanságomat. – Mondta higgadtan Henrik.

- A tudatlanság nem bűn. – Mondta Attila.

- Illendő lenne akkor nekem is bemutatkoznom. II. Henrik herceg vagyok és apám

I. Henrik a Német-Római Birodalom császára. A tanácskozásra jöttünk és aztán a szentföldre, hogy a kereszt erejével felvértezve megtisztítsuk a hitetlenektől. Azt mondod egy céllal jöttünk? Meglehet, de megkérdezem: mi célból jöttél ide?

- Életem során sok minden történt velem. – Kezdte Attila. – Sok mindent elkövettem sok bűnt és Isten ellen való cselekedeteket. Azt remélhetem, ha Isten nevében kardal megyek a szentföldre, kaphatok feloldozást. De, ha az Úr úgy látja, hogy e tettem egy menekülés, hogy félek az ítéletétől, akkor mondom, ítéljen el. A szent keresztre esküszöm, hogy ha ez a sorsom, nem megyek egymagam a pokolba. Magammal viszem a hitetlenek lelkét kiknek örök kárhozat, jár. Régi barátként fogadom a halált, és magammal viszem a kardomat, hogy lecsaphassam véle a pokolbeli sátán fejét! – Mondta fennhangon.

- Látom erős szíved, van! Nem félsz! – Mondta Henrik. – Gyere velem a tanácskozásra. Képviseld országodat, és a zsoldoscsapatok vezéreként menetelhetsz a szentföldre.

- Nem kell hatalom! Egyszerű katona akarok lenni a seregedben. A hatalom megrészegít, könnyebben követsz el bűnöket, ha van, aki megteszi helyetted. Feljebbvalójaként a te bűnöd nagyobb. Ezért nem! Megesküszöm, hogy szolgálni foglak a harcban. – Mondta Attila és kivonta kardját. Két kézzel átnyújtotta Henriknek és letérdelt. – Megesküszöm, hogy szolgálni foglak éltemmel és halálommal békében és háborúban mindaddig, amíg a halál el nem ragad.

Henrik megfogta a kard markolatát és az égbe emelte, majd megfogta Attila vállát és felállította. Odaadta neki kardját és vállára tette a kezét. – Boldogan elfogadom! – Mondta.

- Az első parancsom, hogy gyere velem a tanácsba.

- Elmegyek veled a tanácsba. – Mondta Attila – De, ha valami nagy becstelenségre próbálnál meg rávenni, ellenszegülök majd neked.

Elindultak tehát a tanácsba, már elmúlt tizenegy óra is. A nap, fényesen sütött. A katedrális előtt a téren már sok harcos gyűlt össze, akik a pápa akaratának hivatalos kinyilvánítását várták és a parancsot, amely a szentföldre hívja őket. Átverekedték magukat a tömegen a kapuig. A kapuban két őr állt. – Állj! Nem mehettek be, a pápa tanácsot tart. – Mondta az őr mogorván. – Én Henrik herceg vagyok. Ő pedig itt Attila, a magyarokat képviseli. – Mondta Henrik. Az őr végignézett rajta és viharvert szürke köpenyén, de nem, mert ellenkezni most, hogy felismerte a herceget. Beléptek a katedrálisba, amely a pápa személyes lakóhelye is volt. Baloldalt egy nyitott ajtó volt jobb oldalt két másik, ami mindig zárva volt. Az egyik ajtó most tárva nyitva állt. Bementek és egy hosszú folyosóra értek, amelynek márványkövein minden lépésük visszhangot vert. Elérkeztek egy tágas terembe, amelynek baloldalán egy folyosó nyílt, a folyosó mindkét oldalán lakosztályok. Jobboldalt két ajtó mellette őr állt. Henrik levetette szürke köpönyegét, hogy felismerjék. Az őr meglátta és kinyitotta a jobboldali ajtót nekik. Kisebb előcsarnokba értek, amely láthatólag valami vendégszoba lehetett. Kis asztal mellette két szék és a szoba másik végében egy karosszék és egy ágy.

Elértek egy nagy csarnokba ahol a tanácsot tartották. Már mindenki ott várakozott. Henrik császár odament fiához.

- Tehát megkaptad az üzenetet, hogy előbb kezdődik a tanácskozás.

- Az valahogy elkerült. – Mondta Henrik herceg. – Ő itt Attila a magyarokat képviseli.

- Tehát mégis csak küldtek valakit.

- Nem! Önszántamból jöttem ide… - De mielőtt befejezhette volna a mondatot Henrik herceg közbeszólt: - Majd később mindent elmondok. Mikor mehetünk be? – kérdezte.

Még nem volt dél, de kétszer megkondultak a harangok. A két őr, aki eddig némán állt a z ajtó előtt most kinyitotta azt. Bementek mindannyian. Nyolcan voltak az országok képviseletében, több ország királya is megjelent. Kíséretükben hercegek, grófok és tanácsadók a teremben harmincan lehettek. Félkörben voltak székek és a másik oldalon egy másik. A meghívottak meg voltak számlálva, mert mindenkinek jutott hely. Attila a magyar hírnök üres székére ült.

A félkör másik felén a magányos székbe ült VII. Gergely pápa. Leült és végignézett a társaságon a tekintete határozott és mégis szelíd volt. Attiláról mindenki azt hitte, hogy a magyar követ, de nem cáfolta meg állításukat. Lehorgadt fejjel, gondterhelten ült a széken.

- Kedves testvéreim. – Kezdte a pápa. – Hatalmas országok nagy királyai és hírnökei. Azért hívattam össze ezt a tanácsot, hogy a zarándoklatokról beszéljünk. A Zarándokok nem mehetnek békében keletre, a szentföldre Jeruzsálembe leróni a kegyeletüket, mert a város a hitetlen arabok kezén van. Senkit nem engednek be a városba, legyen az bármilyen keresztény zarándok. Ezért az úr nevében hittel és vassal kell utat nyitnunk a szentföldre. Az eretnekség minden formáját ki kell űzni a Szent Városból. Ezért most felteszem a kérdést a keresztény országok vezetőinek: Mivel tudnak hozzájárulni a keresztes hadjárat sikeréhez?

- Kétezer főt, számláló hadsereget küldök a szentföldre. – Szólalt meg Vilmos, Anglia királya.

- Ezerfős lovas hadat küldök. – Szólt Róbert a Francia király.

- Királyom felajánlja, hogy egy kisseb sereg a tengeren közelítheti meg a szentföldet. – Mondta egy spanyol követ. – Kisseb hajóhadat indítunk, rajta katonák és tengerészek.

- Háromezer főt számláló sereg élén lovagolok a szentföldre. – állt fel I. Henrik.

A Kisebb országok mind felajánlottak valamit. Kisseb milicista erőket vagy lándzsásokat, megfizetett zsoldosokat vagy biztosították őket afelől, hogy élelmet szállítanak. Attila csak ült és azon tűnődött, hogy róla mindenki azt hiszi magyar követ, de semmit nem ajánlhat fel országa nevében. Amikor már mindenki elmondta, mivel támogatja a szent ügyet, és ezt írásban rögzítették akkor került rá a sor. – Mit üzen Szent László, Magyar király? – kérdezték.

- Kétszáz zsoldost küld a szentföldre. – Mondta Attila kis gondolkodás után.

- Kétszáz zsoldos vajmi kevés, de ki fizeti meg őket? – Háborgott a Dán király.

Ekkor fölállt Henrik herceg. – A Német-Római Birodalom felfogadja a magyar zsoldosokat!

Legyen hát! – mondta a pápa. – A mától számított negyedik napon az írásban lejegyzettek alapján a városból útra kelnek. Attila ismét a gondolataiba merült. „Négy nap alatt kell megtennem a közel ötszáz kilométeres utat és vissza is, kell érnem.” – Gondolta. Képtelenség.

Megkondultak a harangok három óra lehetett mire a tanácskozás véget ért. Akkor Attila fölpattant és Henrik után sietett.

- El kell mennem. A kétszáz zsoldossal együtt Konstantinápolyban fogok várni rátok.

- De a menet a városból indul. – Mondta Henrik.

- De nem érnék vissza időben, ezért inkább előre megyek, és most rögtön indulok!

- Menny le az istállóba és kérj egy lovat. – lehúzta az ujjáról a pecsétgyűrűjét és Attilának adta. – add oda az őrnek és ki fog neked adni egy lovat.

- Köszönöm! – Mondta Attila. Elvette a gyűrűt és lerohant az istállóba.

Az istállóban odaadta a gyűrűt az őrnek és választott egy pihent lovat. Hatalmas szürke csatamén volt és igen tüzes jószág. Attila fölpattant a hátára és elvágtatott.

Korra reggel Henrik herceg már talpon volt. Kiment az előcsarnokba, majd ki a vendégszobába és leült a karosszékbe. A gondolataiba merült és csak akkor ocsúdott fel, amikor vitatkozni hallott valakit az ajtó előtt. Tisztán hallotta, miről folyik a szó:

- Engedjen be, ezt vissza kell adnom a hercegnek. – Mondta az ismeretlen.

- Nem engedhetem be, a herceg bizonyára még alszik. – Mondta az őr. – Mit kell átadnia? Majd én megőrzöm.

- Nem lehet, fontos, hogy személyesen adjam át a hercegnek, és beszélnem kell vele egy nagyon fontos dologról. – mondta az ismeretlen. Henrik nem tudta miről lehet szó, de felállt és kinyitotta az ajtót.

- Mit kell átadnia, és ki küldte? – kérdezte. Látta, hogy az idegen is egy őr. A kapuőrök jellegzetes páncélját hordta és sisakjukat. Valami fényeset szorongatott a kezében.

- Ezt kell átadnom felségednek. – mondta. És átnyújtott egy pecsétgyűrűt.

- Ezt én adtam Attilának tegnap alkonyatkor. – mondta Henrik. Az ajtó őre kardot rántott és a herceg elé ugrott. – Halljuk, hogy került ez hozzád! – ordította. – Te kétszínű csaló, a herceg a magyar követnek adta a gyűrűjét ugyan nem tudom milyen szándéka volt vele, de most hogy került hozzád! Rajta felelj! – a másik férfi is kardot rántott. – Nem tudom, mit őriznek az odabenn, ha az őrök senkiben sem bíznak. Én a hercegnek akarom átadnia ezt a gyűrűt és nincs bennem rossz szándék és… - mielőtt befejezhette volna a mondatot a Henrik közéjük lépett. – Elég legyen! – ordította.

- Tegyék el a kardot most, azonnal! Jöjjön be és beszéljünk a gyűrűről. Bementek a folyosón, majd be a tágas előcsarnokba és a vendégszobába. Henrik leült az egyik székre és mutatott hogy üljön le az őr is. Leült és az asztalra tette a gyűrűt. – Uram… - kezdte, de Henrik felemelte a kezét és csöndre intette az őrt, majd felhúzta a gyűrűt.

- Ezt a gyűrűt én adtam Attilának és ő neked adta annak jeléül, hogy elvihet egy lovat. Erre nem érdemes több szót vesztegetni, távozhatsz. – mondta halkan és nyugodtan.

Az őr felállt és kiment. Henrik sokáig ült ott és gondolkozott a hadjárat kimenetelén. Majd halk motoszkálást hallott a lakrészek felől és örömmel nyugtázta, hogy a második órát harangozzák és a reggeli tálalva. A reggeli a tanácsteremben volt. Most nem voltak székek, helyette egy hosszú asztal volt megterítve és minden étellel megrakva, amit csak kívánni lehet. Henrik jó étvággyal ült asztalhoz mivel annyira foglalkoztatták a különös események, hogy megfeledkezett róla, hogy éhes. Az asztal mellet persze a nagy háborúról folyt a szó.

A reggeli után mindenki ment a maga dolgára Henrik elmondta apjának a történteket a furcsa találkozástól kezdve a ma reggel visszahozott gyűrűig. Megtudta azonban, hogy ezer embert lehetőségük van hajókon küldeni a szentföldre. Henriket választották vezetőül és apja, pedig a többi emberrel tart. – Attila Konstantinápolyban vár ránk. – mondta Henrik herceg.

- Én nem megyek Konstantinápolyba. Felderítőink egy gyorsabb útvonalat találtak így felesleges keresztülmennünk a Bizánci fővároson. – Mondta a császár.

- De hát Konstantinápolyban vár ránk Attila az embereivel és hírnököt már késő küldeni.

- Kétszáz ember vajmi kevés fiam. Nem hinném, hogy a háború kimenetele függne tőlük.

- Valamiért különleges ez az Attila érzem. A sorsom függ tőle, hogy velünk tartson.

- Attila bizonyára Fehérváron maradt, amikor megtudta, hogy csaták vannak a határon. – mondta a császár higgadtan. – Az országa jóléte többet jelent neki, mint egy keresztes háború. Az a kétszáz kard jobb szolgálatot tesz a magyar határon semmint a szentföldön.

- Bizonyára igazad van apám. – mondta a herceg.