Mi a kedvenc versetek?

Charles Baudelaire: Egy dög

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,

melybe ma szemünk ütközött:

Az ösvényforduló kavicsos homokágyán

váratlan egy iszonyú dög

nyitotta, lábit cédán magasba lökve,

míg izzadt méreg járta át,

elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,

kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek

úgy e sülő szemét fölött,

hogy atomjaiban adják vissza a Földnek

azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra

nézett alá az ég szeme;

a bűz ereje az egész rétet bejárta,

azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle

folyadékként és vastagon,

fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve

másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve

s gyöngyözve néha felszökellt;

a test bizonytalan dagadva-lélegezve

sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,

mint futó szél a tó vizén,

nagy mint a mag, melyet a gabonaszitában

ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,

kusza vonalak tömege,

vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon

a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva

nézett bennünket dühösen,

sóváran lesve a percet, amikor ujra

lakmározhat a tetemen.

- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,

ilyen ragály és borzalom,

szemeim csillaga, életem napvilága,

te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,

az utolsó szentség után,

csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő

s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön

vad csókjaival megehet,

én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm

elrothadt szerelmeimet!

(fordította: Szabó Lőrinc)

Kedvenc versek! Tudom nem valami eredeti ezekhez a közismert poémákhoz vonzódni! Mindegy, én szeretem őket:

Oszip Mandelstam (Baka István)

Az abbé

"Flaubert - s Zola -regények hőse,

ó, abbé, örök útitárs -

izzik a reverenda rőtje,

s a kalap széles-karimás;

a mezsgyeszélen, dél ködén át

látom felém haladni őt,

Róma hatalma maradékát

vonszolva rozstáblák között.

Illemnek őre s hallgatásnak,

vélünk kell inni-ennie,

s világi küllemén is áthat

világló, tonzúrás hite.

Alvás előtt, a puha párnán

Cicerót olvas éjszaka:

latinul Istent így imádták

égi madárkák valaha.

Bókolok néki, s ő felette

Szívélyesen visszaköszön,

szóváltás közben megjegyezve:

"Katolikusként hal meg ön! ...

"Meleg van!" - sóhajtotta végre,

egy percig elcsigázva állt,

s indult tovább a délebédre

a hűvös kastélyparkon át."

Po Csü-Ji (Weöres Sándor)

Emlékezés aranyharangra

"Bús roncs vagyok, beteg és negyvenéves,

ő három volt s ártatlan, kedves-édes.

Nem is fiú, de több a semminél,

kislányka, aki csókol, gőgicsél.

Egy nap pedig eltűnt a semmiségbe,

árny lett belőle aki ragyogott.

Oly furcsa szókat suttogott szegényke

halálos ágyán, mert már gagyogott.

Azóta érzem, hogy vérünk s a testünk

a föld felé húz és rabláncba estünk.

Végül derülten néztem őt, ki megholt,

azt mondogatva, hogy a multban sem volt.

Három tavasz, tél múlt így csendesebben,

már azt hittem, feledni is tudom

s ma reggel vér fakadt a régi sebben:

öreg dadáját láttam az uton."

Omar Khájjám (Szabó Lőrinc, Faludy györgy)

Hat rubáíját

"Azt hiszem csak holt királyok pora

fölött ég így a rózsa bíbora

s egy kékszemű lány hamván születik

minden jácint és minden ibolya."

"Nézd, hogy mosolyog a nyíló rózsa rád!

"Virítok -mondja- néhány napon át,

de erszényem egy reggel fölhasad

s a kert sarába önti aranyát.""

"Nagy Alkotónknak játék az anyag,

fel sem néz, míg hullát hullára rak.

Ne húzódozz! Mit bánja Ő, melyik

testrészedhez nyomom szakállamat."

"-"Boldogság vár az égben odafenn!"

Bor s pénz szebben szól nékem idelenn.

-"Szférák zenéje, angyalok kara!"

Ezt hallja, uram? Vagy a füle cseng?"

"A mindenség titkát hiába űztem,

még fix pontot sem találtam az űrben,

csak egy gyöngyöt a tudás tengerében,

az is eltört, mikor cérnára fűztem."

"Maradnék, ha a reménynek csupán

egyetlen rügye fakadna a fán.

De nem fakad. Tehát elindulok,

s kisétálok a semmi kapuján."

Frederico Garcia Lorca (András László)

Zorongo

"Gyöngéd két kezemmel, édes,

gyöngyszín köpenyt varrtam néked,

violát hímeztem rája,

sujtást kék vizekből éknek.

Éj volt, kedvesemmé lettél,

hold járt tavaszi fehéren,

lovad négy lábán a patkó,

ezüst könnyet sírt az éjben.

Nem kell nékem szegfű, rózsa,

kicsi kút a hold az égen,

nekem csak a két karod kell,

mikor megölelget éjjel,

nekem csak a két karod kell,

mikor megölelget éjjel."

Dzsámál Dzseláleddin Iszfahánbó (Faludy György)

"Drágaság, szerelmem, életem reménye,

lótuszarcú szépség, menj most a fenébe

több üzenet nem jön se rózsás levélke,

csillagszemű kedves, mehetsz a fenébe,

ne szipogj, ne lármázz, ne dühöngj, ne nézz le,

nem haragszom én se, de menj a fenébe,

rögtön elfelejtelek, esküszöm az égre,

nevedet se tudom, csak menj a fenébe,

nem akarlak látni, sem holtan, sem élve,

sok pénzt költöttem rád, nem rúglak fenékbe,

pofont se kenek le, lódulj a fenébe,

hányszor ismételjem, hogy mindennek vége,

kappan lettem néked, mehetsz a fenébe,

meghaltál örökre, ülj a más ölébe,

eddig is megcsaltál, tűnj el a fenébe."

Guillaume Apollinaire (Rónay György)

Akvarell-festő

"Fogja festékeit a sápadt kis Yvonne,

Komoly arccal előkészíti a finom

Papírt, csészéibe a konyhában vizecskét

Tölt: Yvonne festeni akar. Tűnődik: egy hét

Éves művész mire lehet képes vajon?

Arcképet fessen? Az sokáig tart nagyon,

És eltalálni a hasonlóságot: abban

Sok nehézség van. Így jobb lesz, ha mozdulatlan

Tárgyat vesz; s mind között, mire emlékezik,

Yvonne előnyben egy kis házat részesít,

S egy óra hosszat ezt festi töprengve, csöndben,

A képen szép vidék virít mögötte zölden,

Mint egy boldog gyerek homloka, oly szelíd,

Dajkálva peremén okkerszín hegyeit.

A háztető piros, akár egy seb, fölébe

Cinóber ég feszül, s nincs egy szemernyi kékje.

Én is, kicsi Yvonne, mikor fürtös gyerek

Voltam s dobáltam az égre labdám kerek

Csillagát, igen, én is ezt festettem éppen:

Ilyen szép házikót, ilyen szép zöld vidéken.

Csakhogy bús ég helyett, mely nem kéklik sosem,

Kéket festettem én, mint az igazi fenn."

Rainer Maria Rilke (Eörsi István)

A párduc

"A vonuló rácsoktól pillantása

oly fáradt, hogy már nem fog semmit át.

Úgy látja: ez az ezer rács világa,

s az ezer rács mögött nincsen világ.

Puha járás, rugalmas, ernyedetlen,

a legeslegkisebb kört rója csak:

erőtánc ez a pont körül, amelyben

kábultan áll egy roppant akarat.

Csak néha megy föl némán a pupillák

függönye. Ekkor egy kép belehull,

a tagok megfeszült csöndjén süvít át,

s a szívben elhal szótalanul."

John Keats (Kormos István)

A vén Meg

"A Mocsarakon élt Meg,

a vén cigány banya:

az ágya száraz hangafű,

sátra az ég maga.

Almája füstös földi szeder,

ribizlije a som,

bora vadrózsa harmata,

könyve egy sírhalom.

Húgai vörösfenyők,

bátyái vad hegyek,

világa, bár egyszál-maga élt,

kedvére volt kerek.

Koplalt sok reggel s délidőn

a szűkös napokon,

s csak bámult vacsora helyett

a holdra konokon!

Reggel friss loncfüzérrel

fonta haját tele,

tiszafák alatt sírt éjszaka

bűbájos éneke.

Szőtt vén, bogos ujjaival

szittyóból ezt-amazt,

s mindig ingyenbe kapta meg

egy erdei paraszt.

A bátrak bátra volt Meg,

kiben a vér pezseg:

rajt ócska, csorba szélű kalap,

s rongy vörös köpenyeg.

Isten nyugtassa vén csontjait -

rég lenn fehérlenek."

A teremtés himnusza (Szabó Lőrinc)

"Nem volt semminek nemléte, se léte,

nem volt levegő és fölötte kék ég.

Hol volt a világ? mi takarta, védte?

Hol volt a magasság és hol a mélység?

Az élet még nem vált el a haláltól,

egymásban pihent a nap és az éjjel:

lélegzés nélkül lélegzett magától

az Egy, és magányát dobogta széjjel.

Fekete volt minden, mint mikor éj van,

az idő csak készülő óceán volt:

s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,

áttüzesedett s burkából kilángolt.

Megszületett a Szerelem, a lélek

magva és ura minden ösztönöknek;

nemlétig érő gyökerét a létnek

ma is a vágyban keresik a bölcsek.

És mikor a rend a határt kiszabta,

mi volt alul: és mi került fölébe?

Itt vak álmok, ott erők forradalma,

lent bomlás, fent a formák büszkesége.

Megtudtak-e mást is, akik kutattak?

A titkokat bejárni volt-e szent ész?

S ha istenek is csak azóta vannak,

ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?

Ő, akitől van, aki a világra

őrködve néz, aki a maga őse,

Ő, aki csinálta vagy nem csinálta:

Ő tudja! tudja!... Vagy nem tudja Ő se?"

Nagy László

Ki viszi át a szerelmet

"Létem ha végleg lemerûlt

ki imád tücsök-hegedût?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantu mezõvé a szikla-

csípõket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verõereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerûlt,

ki rettenti a keselyût!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!"

Vörösmarty Mihály (Csongor és Tünde)

Az Éj monológja

"Sötét és semmi voltak: én valék,

Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,

És a világot szültem gyermekûl.

Mindenható sugárral a világ

Fölkelt ölembõl; megrázkódtatá

A semmiségnek pusztaságait,

S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,

A Mind, elõállt. Hold és csillagok,

A menny csodái lõnek bujdosók

Kimérhetetlen léghatárokon.

Megszûnt a régi alvó nyúgalom:

A test megindúlt, tett az új erõ,

S tettekkel és mozgással gazdagon

Megnépesûlt a puszta tér s idõ,

Föld és a tenger küzdve osztozának

Az eltolt légnek õsi birtokán;

Megszünteté a tenger habjait,

S melyet haraggal ostromolt imént,

Most felmosolyga mélyibõl az ég;

S mint egy menyasszony, szépen és vidáman

Virágruhába öltözött a föld.

A por mozogni kezdett és az állat,

S királyi fejjel a lelkes porond,

Az ember lõn, és folytatá faját,

A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsõt. --

Sötét és semmi vannak: én vagyok,

A fény elõl bujdokló gyászos Éj. --

A féreg, a pillanat búboréka,

Elvész; idõ sincs mérve lételének.

Madárt a szárny, a körmök állatot

Nem váltanak meg, kérges büszke fát

Letesznek századoknak súlyai.

Az ember feljõ, lelke fényfolyam,

A nagy mindenség benne tûkrözik.

Megmondhatatlan kéjjel föltekint,

Merõn megbámúl földet és eget;

De ifjusága gyorsan elmulik,

Erõtlen aggott egy-két nyár után,

S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.

Kiirthatatlan vággyal, amig él,

Túr és tünõdik, tudni, tenni tör;

Halandó kézzel halhatatlanúl

Vél munkálkodni, és mikor kidõlt is,

Még a hiúság mûve van porán,

Még kõhegyek ragyognak sírjain,

Ezer jelekkel tarkán s fényesen

Az ész az erõnek rakván oszlopot.

De hol lesz a kõ, jel, s az oszlopok,

Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.

Fáradtan ösvényikbõl a napok

Egymásba hullva, összeomlanak;

A Mind enyész, és végsõ romjain

A szép világ borongva hamvad el;

És hol kezdve volt, ott vége lesz:

Sötét és semmi lesznek: én leszek,

Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj."

Christian Hofmann von Hofmannswaldau három vers (Rónay György, Eörsi István)

A gyönyör

"Földi sorsunknak egy cukra van, a gyönyör.

Nincs, ami életünk jobban megédesítse;

folyékony aranyat csordít az kelyheinkbe

és gyöngyös örömök kincstárát tárja föl.

Tubarózsát teremt tél jegéből-havából,

és egész évre víg tavaszidőt varázsol.

A természet szíve gyermekének tekint;

pazarul ontja bő gazdagságát a keble.

Fűszeres örömök dús termébe vezet be,

hol kívánságaink teljesedése int.

Mint anya, fekteti a gyönyört karjainkba,

s hült vérünk borral és szerelemmel vidítja.

De a Törvény rideg tirannusunk marad;

bármikor néz reánk, arca mindig mogorva;

az ember örömét s szabadságát lerontja,

és édes must helyett ürömcsöppeket ad.

Az legfőbb célja, hogy kendőt kössön szemünkre,

s ami kedves nekünk, azt kezünkből kiüsse.

Meddőn a rózsa dús virágba nem fakad,

nem mosolyog reánk a jázmin sem hiába.

Mind azt akarja, hogy kedvünk hasznára váltsa.

Maga hóhéra, ki magát kínozza csak.

Ki tövist szedne a puha hattyúkebelről,

régen elbúcsuzott a józan értelemtől.

Mersz, erő, ifjuság az embernek mit ér,

élvezni a világ magvát ha nem kívánja,

s hajózatlan fut el a gyönyör cukorárja?

Holott legfőbb javunk egyedül csak a kéj.

Ki itt hajóra száll, azt szerencse vezérli,

szerelmes mosolyát pazar szívvel fecsérli.

Kinek nem Epikúr az életmestere,

eszement balga, nincs a világhoz szimatja;

a természetnek is csak fattya az efajta,

valódi szörnyszülött és világ-szégyene.

A legtöbb kába tan kényszerrel keserültet;

bölcs Epikuroszé csiklandja csak szívünket."

A világ

"Mi a világ és híres csillogása?

Mi a világ s minden káprázata?

Hitvány látszat, szűkös keretbe zárva,

futó villámlás sötét éjszaka,

tarka mező, melyet a dudva felver,

kórságokkal zsúfolt szép ispotály,

rabház, amelyben szolga minden ember,

süket sír, melyen alabástrom áll.

Ez az alap, erre építenénk mi,

ez az, mit a test bálványként imád.

Jöjj, lélek, jöjj és tanulj túlra nézni

a körön, mit köréd von a világ.

Hárítsd el kurta pompáját magadtól,

fogadd ürömként az örömeit.

Könnyen fogsz a kapun bejutni akkor,

hol öröklét s szépség ölelkezik."

A szépség mulandósága

"Hideg kezével majd a sápatag halál

Megsimogatja feszes kebledet hanyagul,

Ajkad kedves korállja akkor megfakul,

Vállad forró havára hideg por szitál.

Szemed villámtüze / Karodnak ereje,

Kicsorbul, megpuhul / Ha érintése éri,

Hajad / mely most a színarany színét idézi/

Mint holmi szőrcsomó, ritkul, hull kifele.

A szépformájú láb / mozgásod szendesége

Részint porrá leszen / részint a semmi része/

Nem hódol mennyei pompádnak senki többé.

Mindez és több is ennél elpusztul mindörökre."

Ferenczes István

Apostrophe

Valamikor talán

leülök melléd

Felhőre

vagy szögesdrótra

Gyönyörű leszel

akár a gyémánt

akár egy holló

Én pedig megöregszem

mint egy karácsonyi csecsemő

Nem lesz több szavam

egy szónál

De azt te sem tudod

kimondani

Stiller Kriszta

Altató

Nem pisilnék be, de félek,

anyu sikít, úgy nevet.

Anyu üres, mint az ágya,

hozzábújni nem lehet.

Sötét van, ha aput várja,

aki nem jön éjszaka.

Megint büdös vizet iszik,

anyunak nincs jó szaga.

Anyuval a szoba táncol,

szoba tánca jégbalett.

Apu lábán hétmérföldes

hegyet lépő csizma lett.

Anyu szája romlott befőtt,

nyúlós, szürke lepketest.

Remeg, mikor így tapad rám,

anyu szája kékre fest.

Anyu könnye jeges eső,

anyu karja nagykabát.

Mintha ő is hideg lenne,

úgy öleli önmagát.

Falcsik Mari

Shakespeare-naptár

Bár márciusban zord idő

marasztja tél vad ordasát,

a zöld a földből csak kinő,

ha Nap mereszti telt hasát,

s hajráz a zápor, fürge, friss,

nyomába jó idő szele:

nyakunkra hág az április,

a szív szeszélye jő vele,

és május ágán bontja már

szerelme nedves bimbaját:

ki nem szerelmes, mind szamár,

bolond, ki félti önmagát,

mert gyorsan itt a nyáridő,

mutatja gyöngy a homlokon,

sugár pikája égetőn

cikázik át a lombokon

ám röpke nyár is ellohol,

elfogy, miképp a munka is,

ezt minden gazda tudja jól,

de tudja Handsome Johnny is,

és Mary szintén sejti már,

mit ér a hosszú nyári éj,

megérzi: késlekedni kár,

a cséplés hipp-hopp véget ér,

s a hulló csillagok nyomán

mezőről visszatér a nép,

kályhánkba lobban őszi láng,

tüzünk pótolni némiképp,

s ha Tél király megérkezik,

és vaksötét az alkonyat,

az ernyedő test eltűnik

iromba gyapjúgönc alatt.

Tóth Krisztina

Elveszett tárgyak írnoka

Boldizsár Ildikónak

Régen kezdődött: az egyik kavics hiányzott,

még napnyugtakor is azt keresték.

Bóklásztak, átfésülték az út szélét, az árkot,

leültek, arcukat a kezükbe temették.

Később egy gyűrű feküdt a porban ugyanitt.

Nem is figyelsz rám. Milyen kár, hogy elmész.

A nő felállt, zsebébe nyúlt, hosszan nézte az ujjait.

Valahányszor szeret, valami mindig elvész.

Ősszel egy aranyszálas kendő rohadt itt.

Alapoztak, traktor jött elkotorni a limlomot.

Mi ez. Bicikli. A váz még jó lesz, ne hagyd itt.

Fönt egy poszáta fészke furcsán csillogott.

A Zsuzsi baba sapkája sose lett meg,

pedig az egész óvoda azt kereste.

Akkor már utca volt, drótkerítés meg kertek,

a szél átvitte a szomszéd üres telekre.

Aludj, csinálunk majd másikat, ne félj.

Kezdhetek mindent átszámolni holnap,

mondta éjjel, és dühöset fújt a szél,

mondta az ég a nyüzsgő csillagoknak.

Jaj, az a sok gomb. Zsebkendő, egy halom.

Szerető ágyában gyöngyös fülbevaló: a francba.

Meglett később, amikor porszívóztak szombaton,

de a párja belegurult a csapba.

Folyton a kapkodás, a keresgélés, hogy hol van:

én emlékezzek mindnek a helyére?

Mikor alhatok úgy, hogy ne soroljam

a nevüket? Mikor alhatok végre?!

Tessék a föld: tele fénylő kupakkal.

Nézem a homokban a süllyedő kislapátot,

egy konok üstökös halad behúzott nyakkal:

félálomban egy röntgenképen ások.

Vagy a kifordult esernyő a szemetesben,

mint a mosdó alatt az élettelen kaszáspók.

És mennyi kesztyű! Hol van a párja, ide tettem!

Nyugi, mindennek megkerül majd, ha már volt...

A szél majd megtalálja és visszahozza egyszer,

ott lesz a padon, ott lesz a járdaszélen,

kiveti majd a föld, van, aki semmit nem felejt el,

kiveti majd a víz. Aludj, meglesz, ígérem.

Takács Zsuzsa

A kétes kimenetel

Jó volna itthagyni mindent! - gondolod,

de másfelől: ősz van. A zarándokok a hosszú

útra - nélküled - elindultak; az égen felhőfoszlányok

úsznak. A szomszédban a dagadt fiúcska egy repedt

műanyag tálkában robbanótöltetet

kever, izgalmában a nyelvét is kidugja,

és a padlásról lehozott fém szivartokokba

lyukat fúr, zsinórt fűz, s a keveréket

beletölti gonddal de a szétpergő szemeket

összesöpri, ahogy illik, és a konyhaszekrénybe

épített szemetesvödörbe kidobja.

A zarándokok távolodó zsolozsmája hallik,

balsejtelem gyötör: érted imádkoznak?

(És a vég várakozással átszőtt szövete

nekik megmutatkozik? Az élet kihuny,

a hamu reszkető Vagy menj-e uszodába?

A folyó a tengerbe ömlik?)

Ám inkább az otthon melegét választod,

és a kutyának való időben nézed az ablakon túl

reszkető fákat, vagy porrongyot rázol

ki, vagy albumot lapozgatsz.

A szemeteléstől visszarettenő fiúcska közben

katonás sorban, kedves lábtörlődre helyezi

a szivartokokat, és meggyújtja

a szüntelen elalvó, kedvetlen zsinórt.

Varró Dániel

Szösz néne

Fönt a Maszat-hegy legtetején,

ahol érik a Bajuszos Pöszméte,

és ahol sose voltunk még, te meg én,

ott ül a teraszán Szösz néne.

Ott ül a teraszán

vénkora tavaszán,

néha kiújul a köszvénye.

Ott ül dudorászva egy ósdi hokedlin,

szimatol körülötte az öszvére,

hogyhogy sohasem tetszik berekedni

a nagy dudolásban, Szösz néne?

Hogyhogy a köszvény,

hogyhogy az öszvér

nem szegi kedvét, Szösz néne?

Hát, tudjátok, ez úgy van, gyerekek,

nálam csupa szösz az asztal, a kerevet,

csupa szösz a tévé, csupa szösz a telefon,

szösz van a padlón, csempén, plafonon,

szösz van a hokedlin, szösz van a nokedlin,

szösz van a hajamon, a fülemen, a szöszömön,

öszvér, köszvény, semmi se búsít,

nem szegi semmi se kedvem, köszönöm.

Futnak a Takarítók a teraszhoz,

sipitoznak máris: “Szösz néne,

Csupa szösz a függöny, csupa szösz az abrosz,

nem lesz ennek rossz vége?

Csupa szösz a nyugdíj, csupa szösz a TAJ-szám,

szösz van a porcica kunkori bajszán,

szösztelenítsünk, portalanítsunk,

föltakarítsunk, Szösz néne?”

Fönt a Maszat-hegy legtetején,

ahol érik a Bajuszos Pöszméte,

és ahol sose voltunk még, te meg én,

dudorászik a teraszon Szösz néne:

“Szösztelenítés, portalanítás,

föltakarítás? Kösz, még ne.”

Dehogy mega-pofátlan legyek magamtól ez a három szintén kedvenc ;)

miniatúra

Elvágyom innen, az okkerszínű Ind tájra, hol mindennek türkiz árnya nő,

Hol pompás madarat pörköl ebédre a nap, és lótuszt főz hozzá az eső.

Falánkabb ott a nők szemérme s kicsi ajka, míg véznábbak a szent remeték,

Mint bármerre bár, a nagy Brahma építette világ, ezerszögű szegletén.

Márványos vágyból emelt paloták guggolnak ott a barna folyamok mellé,

Tövükben lángot öltött holtak lobognak el; a tisztasággá s a szennyé.

E csodálatos vidéken, mint kámforfa, varázslás nélkül illan el a kő,

És akár a paloták bőre makulátlan, s roppant súlyával marad a hő.

Cocoa

nem igaz, hogy keserűbb vagyol nálam,

ó, bíborban barna, lágy kakaópor!

te, szent homokká mállott azték ókor,

hisz érted folyatom el összes nyálam!

már tizenhét éve tollas a hátam

és tekergőzik szőrömön a kígyó,

ám nekem bizonyosan csak úgy jó,

ha az öledtől maszatos a szájam:

ízlik beledben a fehér cukorka!

- nem szeret engem a többi indián,

mondják is rám, hogy ostoba csuporka

bár ők sem végeztek a Columbián;

tossza meg őket egy savanyú uborka! -

hallgasd meg, édesen kérődző imám!

Harlekin vedlés

Egyedül vagy. Arcodra fagyott a színészi munka.

Gondolj családodra, mint tiszteletlen publikumra!

Vess magadra tekintetett, követ, üvegvirágot;

Söpörj súgó-lyukadba kupaccal, sziromszilánkot!

Igyekezz törölni emlékeidből a maszkokat,

A koponyádra kalapált förtelmes grimaszokat!

Lehelj bűzt a tükörbe, elhámló fehér hagymafej;

Tested összes járatán keresztül, kínlódva szelelj!

Mint szétvásott jelmezből, bontakozz ki a flitteres

Jellemből! Ne hordj ilyen holmit! A puszta tisztelet

Bohócok iránt, kik a mesterségre okítottak

Csalás. Ők vadparaszt módjára csupán vakítottak!

Kifakult pillangózsabók csattognak körülötted.

A felkavart porfelhők zavarosában fürödnek

Sikamlós tagjaid külön-külön, mint az angolnák.

Lélegző hangszereid már önmaguk hangolják.

Csak muzsika lehet, hiszen képtelenség: a lélek.

Az üresség jegén mohón tátonganak a lékek,

Hogy a tápláló húsú komikust magukba nyeljék!

Meg kell tanulnod fiam; a hasadból énekeljél!

Így vagy pőre. Anyaszülte, szemérmes, mezítelen.

Elhordhatatlan magányodat, íme felismerem:

Elevenné varázsol téged, mondhatni hajt e kín;

Pucérkodjál kedvedre, ó félkegyelmű Harlekin!