Mi a véleményed Radnóti Miklósról?

ez miért politika?

tehetséges költő volt, kár, hogy elsodorta a történelem szele.

előző. nem a történelem szele sodorta el, hanem a nyilasok, kényszermunkára.

ez miért politikai kategória?

amúgy zseninek tartom

Nekem is ez a kedvencem. :-)

Radnóti Miklós

HETEDIK ECLOGA

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerítés, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó. megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik a hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt,-

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s a fényében a drótok újra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

(Mikor olvasom az utolsó versszakot, bizsereg a gerincem tőle.)

Pedro

Fent van több verse és fordítása a MagyarulBábelben-en!

Elküldöm nektek egyik kedvencemet amit a hetvenes évek végén

még Latinovits Zoli mondott zárszóként egy amatőr csapat szavalásaira, döbbenet volt, ő meg már totál mesüge, de a végét énekelte:

Nem tudhatom…

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944. január 17.

Radnóti Miklós. Egy igazán tehetséges és hazaszerető ember. Nagyon sok kínt megélt életében, nem volt könnyű élete. Már amikor megszületett édesanyja, és ikertestvére meghaltak, aztán később 12 éves korában az apja is. Később sorra jöttek a bajok, de mégis a legrosszab az egész életében, amikor munkatáborokba hurcolták (ugyanis zsidó volt). Óriási becsületesség, hazaszeretet jellemezte, annak ellenére, hogy saját hazája eltaszította magától, megkínozta. 1944. november 9-én egy MAGYAR KATONA fejbelőtte Abda község határában. Annak ellenére, hogy zsidó volt, nekem semmi bajom vele, és a "Nem tudhatom" című verse az egyik kedvenc versem. Azért igazán nem lehet megvetni őt, hogy zsidóként született, igazán becsületre méltó ember volt, de ezt nem hiszem, hogy teljes mértékben megkapta. Röviden ennyit Radnóti Miklósról :)

A felesége Gyarmati Fanni, pedig végig kitartó és hű társa volt Radnótinak.