Jó ajándék lesz? (lent)

Ennek van egy kis története, szóval, ha van időtök, olvassátok végig!

Tizenöt éves vagyok, két éve volt egy legjobb barátnőm, aki rákos lett, és sajnos meghalt. Már öt éves korunk óta ismertük egymást, de olyan szinten megrázott a halála, hogy szinte teljesen kifordított magamból. Olyan dolgokat csináltam, amiket most már még csak el sem tudnék képzelni, de olyan eszméletlen mértékben, hogy néha hallottam, ahogy anyukán sír este apukámnak, hogy úgy érzi, szörnyű szülő, meg hasonlók. Mindig beszélgetni akart velem, én viszont mindig rondán elküldtem, mindenkivel kiabáltam, összetörtem, amit a kezembe adtak... borzasztó volt. Érzem ,hogy anyukám, apukám, a testvéreim és a barátaim azóta mind máshogy néznek rám, én viszont úgy gondolom, hogy, sikerült túltennem magam a dolgon (nagyjából), de mintha kicsit tartanának tőlem, hogy bármikor széttörhetek egy poharat a fejükön, meg hasonlók. Emellett azonban mindannyiukon látom és érzem, hogy ugyanúgy szeretnek, és egy hete a szobám takarításakor találtam egy kis fotóalbumot, amiben a barátnőmről és rólam vannak képek egészen első osztálytól nyolcadikig. Ahogy végignéztem, úgy éreztem, hogy ugyan Klaudia (kimondom a nevét, mert olyan jól esik) elvesztését teljesen talán sosem fogom feldolgozni, hiszen olyan barátnőt, mint amilyen ő volt, nem sokan találnak (legalábbis azt hiszem). Igyekeztem a szép időkre gondolni - hiszen azt mondták, ilyenkor azt kell - és volt néhány kép táborokból, vagy egy télen (a kedvencem) amikor két hóembert építettünk, és azok mögül nézünk ki... aztán nem bírtam ki, elkezdtem bőgni, mint az istennyila, és szaladtam anyukámhoz. Eldobta a munkáját, és két órahosszáig ültünk úgy, hogy öleltük egymást, én meg bőgtem. Valójában ekkor jöttem rá, hogy mind ő, és mindenki: apukám, a tesóim, a barátaim... mennyi mindent tettek értem a nehéz idők alatt. Azt hiszem, nélkülük most nem tartanék itt: néha szigorúak voltak, néha megértőek, néha elterelték a figyelmemet, egyszóval mindig azt csinálták, amire éppen szükségem volt.

Azon a délutánon eszembe jutott, hogy Klaudia nagy álma az volt, hogy egy nap híres zongorista lesz, és írt néhány darabot nekem. Én is imádok zongorázni, ezért arra gondoltam, hogy írok tizenkét darabot (a tizenkét legfontosabb embernek a földön, ezekből már három készen van.) Mindegyiknek lesz egy alcíme, pl.: anya dala, Tomi dala... ilyesmik. Minden dalt megpróbálok úgy írni, hogy a hangzás arra illjen, akinek írom, és egyben ki is fejezze az én érzelmeimet iránta. Az utolsó, a 12+1 dal lesz Klaudia dala, amit még ő írt, amikor egyszer nagyon összevesztünk, és ki akart velem békülni (valójában ezt akkor csinálta, amikor elmondta, hogy rákos, egy évvel a halála előtt). Ugyan ő a "Gift for you" címet adta neki, én átneveztem "Everlasting memory"-nak, hiszen nekem, és mindenkinek örökké az ő emlékét fogja őrizni.

Azt szeretném, hogy visszaálljanak a dolgok, és az is bocsásson meg nekem, aki esetleg megváltoztatta rólam a nézetét. Mit gondoltok, szerintetek ez jó ajándék lesz nekik?