Mi dönti el, hogy ki az igazi művész?
Tudom most jönnek a válaszok, hogy "a művész maga" vagy, hogy "ami utána marad" stb, ezeket ismerem, talán rosszul van megfogalmazva a kérdés, de így közérthetőbb. Képzeljétek el, hogy mi lenne, ha a Bánk Bán, vagy az Ember tragédiája soha nem létezett volna, és én ma, 2011.április 4.-én épp kész lennék vele. Minden
szava, betűről-betűre ugyan az lenne. Valaki kiadná? Egyáltalán törődnének vele? Szerintem csak kiröhögnének. Rendben a példa nem volt a legjobb, hiszen már a maga idejében is zűrös volt a nyilvánosságra hozásuk (főleg a Bánk Bán-é). Nézzük, mondjuk, József Attilától a Mamát. Nem olyan bonyolult vers, a szerkezetétől eltekintve egy két eltéréssel én úgy érzem, tudnék ilyet írni. De tegyük fel, hogy megírtam, ki tudnám adatni? Nem! Nézzétek én nem szeretnék verseket írni, vagy művésznek kikiáltani magam, a sznobságot sem szeretem igazán, de én úgy érzékelem a körülöttem zajló eseményeket, hogy az kapja meg a kellő figyelmet aki olyan helyre születik, vagy találkozik(!) olyan emberekkel akik a saját hibáikból, vagy erényeik miatt meglátnak benne valami olyasmit, amiről elhiszi, hogy ott van és onnantól kezdve annyira
foglalkozni kezd a témával, hogy a végén valóban kiváló lesz abból a bizonyos dologból.
"Manapság sok az önjelölt művész, ez igaz, de mi van ha ez miatt már, az igaziakat sem veszik észre?" Ezt szokták hajtogatni, de egyáltalán mitől lesz művész valaki, ha nem attól, hogy önjelölt? Ha én szép verseket írok, kiváló szobrokat készítek, de nem próbálom mutogatni a nyilvánosságnak, akkor egy pincében fognak szétmállani én pedig meghalok. Ha viszont nyilvánosság elé viszem, akkor arra vágyok, hogy az emberek megismerjék, elismerjék, ebből következően önjelölt művész vagyok. Szóval felteszem a kérdést: Ki számít művésznek? Az aki megfelelően használja a metakommunikációt? Az aki szerény és egyszer csak egy befolyásos ember azt mondja, hogy "de művészi" és onnantól kezdve nagy vízhangot kap ami miatt elismert lesz? Manapság azt látom, hogy a 14 éves gyerek beiratkozik egy Színművészeti középiskolába, felveszik és
(nem viccelek) onnantól kezdve művésznek titulálják, rajzol valami cirkafirkát és feltölti valahová, majd jönnek a reakciók, hogy "de művészi", és aki megszólja az a bolond, vagy nyilvánvalóan nem ért hozzá. Gyakorlatilag, ha egy darab szart szétken egy A/4-es lapon, elismerést kap.
Én teljesen szerencse függőnek látom ezt a dolgot. A leírtak ellenére van humorérzékem, felismerem a szarkazmust, az iróniát, öniróniát, de azt veszem észre, hogy egyre nagyobb mértékben terjed a hülyeség és egy csomóan ezeket már fel sem ismerik.
Születésemtől kezdve, illetve inkább, amióta van tudatom ami felfogja a külső világot én is azt érzem, hogy figyelmet érdemelnék, pedig nem olyan környezetben
nevelkedtem, ahol állandóan dicsértek vagy különleges bánásmódban részesültem. Kiskoromban panelháztól kezdve, falusi házon át, mindenhol laktam és az ottani
közösségekkel (és a mostanival is) csak ideiglenesen tudtam együttműködni vagy egy légtérben lenni, egy idő után már borzalmasan untam őket, vagy elkezdtek
zavarni/idegesíteni. Úgy érzem, hogy nem ide tartozom, valahogy mintha már az önálló gondolataim is kezdenének elmúlni minden egyes itt töltött perccel. Kétségbe vagyok esve, hogy nem tudom kihozni azt ami bennem van, mielőtt meghalok, mivel minden nap azt érzem, hogy van valami bennem, amit át kell adnom, le kell írnom. Azt hiszem meg fogok őrülni...
válasza: válasza: válasza:"Mi dönti el, hogy ki az igazi művész?"
Művész =
1) olyan ember, aki abból él, hogy műalkotásokat hoz létre és ad el.
2) olyan ember, aki műalkotásokat hoz létre.
Az előbbi a profi, az utóbbi az amatőr művész. Nem kell ezt túlbonyolítani, nem is olyan bonyolult kérdés.
"Képzeljétek el, hogy mi lenne, ha a Bánk Bán, vagy az Ember tragédiája soha nem létezett volna, és én ma, 2011.április 4.-én épp kész lennék vele. Minden
szava, betűről-betűre ugyan az lenne. Valaki kiadná? Egyáltalán törődnének vele?"
Valószínűleg nem adnák ki és nem törődnének vele. Valószínűleg, mert egyébként nem triviális a kérdés. Lehet, hogy ha szerencséd lenne, ki tudnád adatni őket, csak a megfelelő kiadókat jó pillanatukban kellene felkeresned hozzá. És akkor te lehetnél a jópofi költő, aki régi korok stílusát utánozza, és behívnának egy reggeli tévéműsorba. Természetesen nem válnál klasszikussá.
"Nézzük, mondjuk, József Attilától a Mamát. Nem olyan bonyolult vers, a szerkezetétől eltekintve egy két eltéréssel én úgy érzem, tudnék ilyet írni. De tegyük fel, hogy megírtam, ki tudnám adatni? Nem!"
Ebben tévedsz, a Mamát simán ki lehetne ma írni, és az sem valószínű, hogy tudnál olyat írni. Csak ránézésre egyszerű.
"én úgy érzékelem a körülöttem zajló eseményeket, hogy az kapja meg a kellő figyelmet aki olyan helyre születik, vagy találkozik(!) olyan emberekkel"
Ez RÉSZBEN igaz. Nagyon sok minden kell ahhoz, hogy valakiből ma "nagy költő" legyen.
Mondok egy példát. Ha te európai hírű író vagy költő akarsz lenni, akkor először is meg kell jelenjen valamid a Holmiban, utána lehetőleg publikálnod kell egy kötetet a Magvetőnél, és az utolsó lépés a DAAD ösztöndíj megszerzése Berlinbe. Ha ezek megvannak, minden esélyed megvan rá, hogy lefordítsanak németre, és ha lefordítottak németre, akkor franciául is megjelenhetsz, majd japánul stb. (angolul kizárt, az angolok egy másik világban élnek, nem foglalkoznak külföldi irodalommal).
Természetesen ehhez rengeteg teljesítmény, rengeteg munka és némi "alkalmazkodás" (hogy finom legyek) is kell, de ezek a konkrét lépései. Ha te nem a Holmiban publikálsz vagy nem a Magvetőnél, hanem valami zuglapban és zugkiadónál, akkor egy senki maradsz, DAAD-ösztöndíj nélkül a németek nem fognak észrevenni és senki sem lesz belőled.
"Ha én szép verseket írok, kiváló szobrokat készítek, de nem próbálom mutogatni a nyilvánosságnak, akkor egy pincében fognak szétmállani én pedig meghalok."
Ez így van, de a gyakorlatban ez életszerűtlen. Csak az lesz jó író, aki rengeteget foglalkozik írással. És csak az tud rengeteget foglalkozni vele, aki életvitelszerűen ír. És aki életvitelszerűen ír, az megpróbálja megjelentetni, mert nem fogja eldugdosni a verseit. És akinek megjelennek a cuccai, arra felfigyelhetnek. Tehát ha valaki valóban óriási tehetség, azt nem fogják nem észrevenni, persze ez messze nem 100%.
" Az aki szerény és egyszer csak egy befolyásos ember azt mondja, hogy "de művészi" és onnantól kezdve nagy vízhangot kap ami miatt elismert lesz?"
Visszahng, nem vízhang. Amúgy meg igen. De aztán ha mégsem olyan nagy szám, akkor elfelejtik. Rengeteg régen sztárolt művészt elfelejt az utókor, miközben a saját korukban kevésbé ismert szerzőkből klasszikust csinál az utókor.
"Én teljesen szerencse függőnek látom ezt a dolgot."
Tévedés. Sokféle tényező hat egyszerre. A szerencse is ott van, az egészséges pofátlanság (önmenedzselési képesség) is ott van, a tehetség is ott van a tényezők között, meg még más is.
Előző értem az érveid, de nem szabad részleteket kikapkodni a szövegből és csak bizonyos mondatokra reagálni amihez erősen kötődne a következő is, de azt te már nem veszed egy kalap alá a másikkal.
Például:
"Ha én szép verseket írok, kiváló szobrokat készítek, de nem próbálom mutogatni a nyilvánosságnak, akkor egy pincében fognak szétmállani én pedig meghalok."
Ezt kiragadtad és reagáltál rá, holott ehhez erősen kapcsolódik a következő:
"Ha viszont nyilvánosság elé viszem, akkor arra vágyok, hogy az emberek megismerjék, elismerjék, ebből következően önjelölt művész vagyok."
Szóval gyakorlatilag mindkét mondat azért jött létre, hogy az önjelölt művészséget támasszam alá, azaz, hogy mindenki az.
Egyébként többször találkoztam már veled az oldalon, a reakciómódod és a százalékodról felismerem melyik válaszokat írod, észrevettem, hogy mindenre úgy tekintesz, hogy azt rendszeresen csinálni kell, szinte gépszerűen és akkor leszel jó belőle. Nos, szerintem ez kizárja az élvezetet, mivel egy idő után robotmunkának érződik és minden fantázia kiszökik belőle. Az építészre, az üvegfújóra a szakácsra, a könyvelőre és még sok másra lehet mondani, hogy minél többször csinálod annál jobban megy, viszont az írásban van ihlet és fantázia, vannak olyan időszakok amikor fent vagy és van amikor lent, amint elkezdeném a te elméleted szerint a rendszerességet, folytonosságot, beleőrülnék, hiszen borzalmasan monotonná válna. Ha ihletet érzek arra, hogy rendszeresen minden nap írjak, akkor semmi gond, mivel nem érezném monotonnak. Egyébként nem szeretnék történelemkönyvbe kerülni, csupán amíg élek addig akarok elismert lenni, utána már nem érdekel, úgyis tudjuk hogyan dobálóznak a történelmi személyekkel...
válasza:17:24
"mindenre úgy tekintesz, hogy azt rendszeresen csinálni kell, szinte gépszerűen és akkor leszel jó belőle."
Mivel ez a siker titka. Tehetség + elmélyült, rendszeres, alázatos munka. Mindenhol: üzletben, szerelemben, tudományban, művészetben. Nincs varázslat, amivel ezt meg lehet spórolni, nincs királyi út.
"Nos, szerintem ez kizárja az élvezetet"
Nem zárja ki, ellenkezőleg. Pszichológiai tény, hogy az erőkifejtésben, a saját képességek határainak próbálgatásában van a boldogság. A kényelemben, a lötyögésben, a pihengetésben, a tetszelgésben csak átmeneti gyönyörök vannak, amiket unalom és csömör követ.
"mivel egy idő után robotmunkának érződik"
Nem robotmunka, ha folyamatos a fejlődés. Az egyhelyben járás a robotmunka. Állandóan ki kell találni, hogyan kell előrébb lépni.
"vannak olyan időszakok amikor fent vagy és van amikor lent"
Vannak, és akkor is írni kell, amikor lent vagy. Utólag visszaolvasva azokat a szövegeket, amiket akkor írtál, amikor lent voltál, rájössz, hogy nem teljesítettél sokkal rosszabbul.
"amint elkezdeném a te elméleted szerint a rendszerességet, folytonosságot, beleőrülnék"
Nem, csak nem mersz belekezdeni, mert szédülsz a gondolattól, mint egy szakadéktól. Mert elköteleződni valami mellet félelmetes, tudom én ezt, mindenki tudja, aki már belebocsátkozott nagyobb vállalkozásokba.
"Ha ihletet érzek arra, hogy rendszeresen minden nap írjak, akkor semmi gond, mivel nem érezném monotonnak."
Az ihlet nem így működik. Nem teljesen kiszámítható, de nem annyira szeszélyes, mint képzeled. Gondolom, még nem írtál soha könyvet, vagy cikket, ezért vannak téves elképzeléseid arról, hogy hogyan működik ez. Nem úgy, hogy egyszer csak megszáll az ihlet, és írsz, amíg el nem tűnik az ihlet. Hanem úgy, hogy ha valamilyen feladatra beállítódsz, akkor az ihlet megjelenhet, ha egyáltalán szükség van rá, vagy ha egyáltalán el lehet különíteni az ihletett pillanatokat a nem ihletettektől, mert ez nem triviális kérdés.
Látom nem igazán érted a lényeget.
Ha én eltervezek valamit, egy bizonyos állapotban, akkor abban az állapotban, azokkal az érzésekkel szeretném később megélni, amiben elterveztem. Nem akarom, hogy az úton amelyen majd elérem azt megváltozzanak az érzéseim, hiszen akkor értelmét veszti a cél. Remélem érted mire célzok.
Az, hogy feszegetem a saját határaim, ugyan endorfint termel ami örömérzetet okoz, HA és ismétlem HA sikerül (különben meghalok vagy megszégyenülök, a dologtól függ). Számomra az okoz örömöt, ha magabiztos lehetek, úgy, hogy ne keljen attól félnem, hogy valamit nem tudok megmagyarázni vagy, hogy esetleg balul süljön el a mondandóm. Az, hogy olyan dolgot teszek meg amit eddig nem mertem, inkább létbizonytalanságot és az életem eddigi valójának/szánalmasságának érzését kelti bennem, ez mennyivel jobb verzió a másiknál?
válasza:22:49
"Ha én eltervezek valamit, egy bizonyos állapotban, akkor abban az állapotban, azokkal az érzésekkel szeretném később megélni, amiben elterveztem."
Ez nem igazán lehetséges, mert egyrészt ugye kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, másrészt meg ha belekezdesz valamibe - egy könyvbe, egy zeneműbe, egy versbe, vagy akár egy utazásba, egy barátságba vagy szerelembe -, akkor általában sok-sok újat és váratlant fog mutatni, és általában nem olyan lesz, mint amilyennek indult. Ez nem rossz, sőt, minden alkotásban, kalandban, találkozásban és megismerésben pont az a legjobb, hogy állandóan ÚJ dolgok jelentkeznek. Ezért nem lehet megunni, legalábbis jó ideig.
"Nem akarom, hogy az úton amelyen majd elérem azt megváltozzanak az érzéseim, hiszen akkor értelmét veszti a cél. Remélem érted mire célzok."
Értem, mire célzol, mert én is hittem ezt kiskoromban, viszont tapasztalatból tudom, hogy ez nem így van :)))
"Az, hogy feszegetem a saját határaim, ugyan endorfint termel ami örömérzetet okoz, HA és ismétlem HA sikerül"
Mi az, hogy ha sikerül? Az erőkifejtés, a törekvés adott, az nem tud nem sikerülni. Írni vagy festeni vagy zenélni stb. mindig tudsz, nem tud nem sikerülni maga az írás vagy festés aktusa (persze az eredménye lehet kudarcos, de a kudarc mindig relatív és absztrakt meghatározás).
"Számomra az okoz örömöt, ha magabiztos lehetek"
Semmi sem ad több magabiztosságot, mint az az érzés, hogy végre nem kételkedsz, nem álmodozol, hanem CSELEKSZEL. Az, hogy végre rászántad maga valami újra, és belekezdtél. Félelmetes is, és nagyon pozitív élmény is.
"Az, hogy olyan dolgot teszek meg amit eddig nem mertem, inkább létbizonytalanságot és az életem eddigi valójának/szánalmasságának érzését kelti bennem"
Ha olyan dolgot teszel meg, amit korábban nem mertél, akkor máris több lettél ennyivel is. Ennek éppen hogy örömmel és magabiztossággal kellene eltöltenie. A pohár félig tele van, nem félig üres :)))
Igen, nehéz elköteleződni valami mellett és tudod miért? Mivel legbelül tudjuk, hogy nincs semmi értelme elköteleződni akármi mellett is, csak egy eszköz, hogy kitöltsük a rendelkezésünkre álló időt úgy, hogy fennmaradjunk, de ettől még nem nyer értelmet. Nincs értelme.
Tudom, hogy a művek, olvasmányok, vagy bármilyen tevékenység újdonságot hoz/hozhat és nem is állok az újdonságok útjában, sőt kellenek és szeretném. Én nem erről beszélek, hanem arról, hogy mindeközben az a belső alap érzés megmaradjon ami miatt belevágtam és az újdonságot teljes mivoltában tudjam megélni. Sok dolognál utólag, akár évek múltán jövök rá, hogy "hopp az egy olyan pillanat volt ami annyira tetszik most nekem" de akkor és ott nem tudtam úgy megélni, mint ahogy elképzeltem.
A magabiztosságra visszatérve: A sok szabály közt úgy érzem elvész az egyéniségem. Nem tudok jól rögtönözni a sok kötöttség miatt (ami az vagy csak annak érzem..) és a magabiztosságot nehezen tudom vegyíteni a tudással.
Ha engem veszünk, számomra a fő cél az abszolút intelligencia, soha nem akarok belassulni, mindenre tudni akarok reagálni szellemesen, humorosan, ironikusan. A félelem teljes megszüntetése, már ami a hétköznapokat illeti. Van egy képem magamban, hogy hogyan szeretném, hogy az emberek viszonyuljanak hozzám, ami részben sikerül, de mindig van ott valami tüske ami nem olyan.
válasza:14:33
"legbelül tudjuk, hogy nincs semmi értelme elköteleződni akármi mellett is"
Nem elköteleződni sincs semmi értelme. Sőt, végül semminek sincs semmi értelme, mert az "x-nek y az értelme" kifejezés abszolút módon nem alkalmazható, csak valami adott cél vonatkozásában.
Szóval nyugodtan elfelejthetjük a "nincs értelme/van értelme" kérdéskört, ugyanis kiskamaszos bölcselkedés csupán (még akkor is, ha egyesek erre életük végéig nem jönnek rá), amit ki kell nőni.
"Sok dolognál utólag, akár évek múltán jövök rá, hogy "hopp az egy olyan pillanat volt ami annyira tetszik most nekem" de akkor és ott nem tudtam úgy megélni"
Ez alap. Az, hogy mik voltak a jó/felemelő/boldog etc. pillanataink, gyakran csak utóbb derül ki. Megtervezni és tervszerűen kiváltani pedig nemigen lehet ilyeneket. Ennek az az oka, hogy ezek bizonyos állapotokat, cselekvéseket kísérnek, maguk ezek a cselekvések viszont nem ezekre az érzésekre irányulnak. Az egész kultúránk, életmódunk és fogalomrendszerünk célszerű cselekvésekre van hangolva, de pl. nem arra, hogy jól érezzük magunkat. Ezért van az, hogy nagyon sokan hiába üldözik a "boldogságot", vagy rohangálnak az "ihlet" után, vagy vágyakoznak a "szerelemre", de fogalmuk sincs, hogyan lehet ezeket elérni, mert a hétköznapi sémák, amikben működünk, arra vannak optimalizálva, hogy több profitot termeljünk a főnöknek, nem pedig arra, hogy ezeket elérjük.
"A magabiztosságra visszatérve: A sok szabály közt úgy érzem elvész az egyéniségem."
Alapvető tévedés. Az egyéniséget nem lehet "elveszteni", az nem egy kulcs vagy egy mobiltelefon. Gondolom, kb. 20 éves lehetsz maximum. A fiatalok azért rettegnek attól, hogy elvész az egyéniségük, mert nem nagyon tudnak az egyéniségük létezéséről, nem ismerik magukat. Ennek oka az, hogy nem aktív életet élnek, hanem szemlélődő, passzív életet, melynek során nem derülnek ki a tulajdonságaik. A tulajdonságok ugyanis a viselkedésben, döntési szituációkban, vészhelyzetben, munka során, konfliktusban etc. derülnek ki. Egyébként az egyéniséget nem lehet elveszteni, max. nem alakul ki. És amikor nem alakul ki, akkor nem a kötöttségek miatt nem alakul ki, hanem a lustaság miatt.
"Nem tudok jól rögtönözni a sok kötöttség miatt"
Aki a szabályokat elsajátította, azt nem akadályozzák a szabályok, hanem épít rájuk.
"Ha engem veszünk, számomra a fő cél az abszolút intelligencia"
Nem létezik abszolút intelligencia fogalom. Az intelligencia relatív, azaz viszonylagos és feltételes fogalom, ráadásul egy kőbunkó instrumentális fogalom. Egy csomó intelligens ember buta.
"mindenre tudni akarok reagálni szellemesen, humorosan, ironikusan."
Manapság 100 budapesti diplomásból 99 mindenre ironikusan reagál, ami nem gátolja meg a többségüket abban, hogy érdektelen niemandok legyenek szürke élettel. Az ironizálás, szarkazmus, szellemeskedés és társai korunk diplomásproli tucatstílusa.
"Van egy képem magamban, hogy hogyan szeretném, hogy az emberek viszonyuljanak hozzám, ami részben sikerül, de mindig van ott valami tüske ami nem olyan"
Természetesen, mivel az elképzelés törvényei mások, mint a valóság törvényei. El tudsz képzelni egy helyet, ahol az eldobott tárgyak nem esnek le, a valóságban a Földön nincs ilyen.
Az elképzelésed a valósághoz gyakorlattal közeledik.
Igen tudom, ha az életben kijelölöd célnak, azt, hogy pl kamionos leszel akkor onnantól kezdve lesz célja az életnek, de önmagában attól még nem lesz értelme viszonyítási alap nélkül.
Ezt jól elcsípted, nem arra van optimizálva a társadalom, de kinek is jó ez?... Ha valakinek nem lenne jó, akkor nem létezne ez a féle társadalmi forma, ha pedig valakinek/valakiknek jó akkor nekem is jó lehet.
Tudod már nem egy kérdésemnél kezdtünk el oldalakon keresztül beszélgetni, de a felállás ugyan az, én kérdezek, te válaszolsz, semmi nem változik, hacsak te már nem érzed azt, hogy eljutottál oda ahová szeretted volna és hobbiból írogatsz.
Az írási formád azt tükrözi, mintha már rájöttél volna az élet nagy dolgaira, holott ez lehetetlen, hiszen amint rájövünk valamire amiről azt hisszük, hogy igaz, rögtön jön valahonnan egy cáfolat, ez mindig így van, aki úgy beszél valamiről mintha már tudná az leragadt valahol.
"Bízz azokban, akik az igazságot keresik, és kételkedj azokban, akik már megtalálták." Ezt az idézetet ismered?
Mindazonáltal szeretem olvasni amiket írsz, várom a reakciód. :)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!