Mi dönti el, hogy ki az igazi művész?

Tudom most jönnek a válaszok, hogy "a művész maga" vagy, hogy "ami utána marad" stb, ezeket ismerem, talán rosszul van megfogalmazva a kérdés, de így közérthetőbb. Képzeljétek el, hogy mi lenne, ha a Bánk Bán, vagy az Ember tragédiája soha nem létezett volna, és én ma, 2011.április 4.-én épp kész lennék vele. Minden

szava, betűről-betűre ugyan az lenne. Valaki kiadná? Egyáltalán törődnének vele? Szerintem csak kiröhögnének. Rendben a példa nem volt a legjobb, hiszen már a maga idejében is zűrös volt a nyilvánosságra hozásuk (főleg a Bánk Bán-é). Nézzük, mondjuk, József Attilától a Mamát. Nem olyan bonyolult vers, a szerkezetétől eltekintve egy két eltéréssel én úgy érzem, tudnék ilyet írni. De tegyük fel, hogy megírtam, ki tudnám adatni? Nem! Nézzétek én nem szeretnék verseket írni, vagy művésznek kikiáltani magam, a sznobságot sem szeretem igazán, de én úgy érzékelem a körülöttem zajló eseményeket, hogy az kapja meg a kellő figyelmet aki olyan helyre születik, vagy találkozik(!) olyan emberekkel akik a saját hibáikból, vagy erényeik miatt meglátnak benne valami olyasmit, amiről elhiszi, hogy ott van és onnantól kezdve annyira

foglalkozni kezd a témával, hogy a végén valóban kiváló lesz abból a bizonyos dologból.

"Manapság sok az önjelölt művész, ez igaz, de mi van ha ez miatt már, az igaziakat sem veszik észre?" Ezt szokták hajtogatni, de egyáltalán mitől lesz művész valaki, ha nem attól, hogy önjelölt? Ha én szép verseket írok, kiváló szobrokat készítek, de nem próbálom mutogatni a nyilvánosságnak, akkor egy pincében fognak szétmállani én pedig meghalok. Ha viszont nyilvánosság elé viszem, akkor arra vágyok, hogy az emberek megismerjék, elismerjék, ebből következően önjelölt művész vagyok. Szóval felteszem a kérdést: Ki számít művésznek? Az aki megfelelően használja a metakommunikációt? Az aki szerény és egyszer csak egy befolyásos ember azt mondja, hogy "de művészi" és onnantól kezdve nagy vízhangot kap ami miatt elismert lesz? Manapság azt látom, hogy a 14 éves gyerek beiratkozik egy Színművészeti középiskolába, felveszik és

(nem viccelek) onnantól kezdve művésznek titulálják, rajzol valami cirkafirkát és feltölti valahová, majd jönnek a reakciók, hogy "de művészi", és aki megszólja az a bolond, vagy nyilvánvalóan nem ért hozzá. Gyakorlatilag, ha egy darab szart szétken egy A/4-es lapon, elismerést kap.

Én teljesen szerencse függőnek látom ezt a dolgot. A leírtak ellenére van humorérzékem, felismerem a szarkazmust, az iróniát, öniróniát, de azt veszem észre, hogy egyre nagyobb mértékben terjed a hülyeség és egy csomóan ezeket már fel sem ismerik.

Születésemtől kezdve, illetve inkább, amióta van tudatom ami felfogja a külső világot én is azt érzem, hogy figyelmet érdemelnék, pedig nem olyan környezetben

nevelkedtem, ahol állandóan dicsértek vagy különleges bánásmódban részesültem. Kiskoromban panelháztól kezdve, falusi házon át, mindenhol laktam és az ottani

közösségekkel (és a mostanival is) csak ideiglenesen tudtam együttműködni vagy egy légtérben lenni, egy idő után már borzalmasan untam őket, vagy elkezdtek

zavarni/idegesíteni. Úgy érzem, hogy nem ide tartozom, valahogy mintha már az önálló gondolataim is kezdenének elmúlni minden egyes itt töltött perccel. Kétségbe vagyok esve, hogy nem tudom kihozni azt ami bennem van, mielőtt meghalok, mivel minden nap azt érzem, hogy van valami bennem, amit át kell adnom, le kell írnom. Azt hiszem meg fogok őrülni...