Írtam egy valamit, elolvasod?

Különösen örülnék, ha valaki építő jellegű kritikai véleményt is megfogalmazna! Köszönöm!

Vanilla messzi jár, zöld erdőben, csupasz lábbal az ösvényen. A távolba réved, s nem lát mást, csak a gyönyörű messzeséget. Nem tudja, mióta halad szüntelenül előre. Hófehér szoknyájával játszanak a nap sugarai, gyémántba borítva a csöppnyi alakot. A szellő lágyan borzolja ezernyi tincsét. Léptei visszhangozzák a szíve ritmusát. Vanilla szereti ezt az érzést. Nem tudja mióta rója az ösvényt, de ő nem gondol erre. Cél nélkül halad előre. Az út egyre szélesedik talpai alatt, míg a szél egy tisztásra kíséri. Tekintete egy távoli kunyhót fürkész. Vanilla közelebb lép, és azt gondolja: "Ez biztos talajon áll!". Égszín szemeit a vadvirágokra veti, hogy leszakíthassa a legszebbiket. Fürtjeit diadémmel koronázza a búzavirág. Vanilla szereti, ahogy a szellő játszik a szirmokkal. Megörül, s hátat fordít a tisztásnak. Az égi tengerbe csendesen lopódzik a szürkeség. A kicsiny teremtés tovább szaporázza lépteit az ösvényen. Ezernyi fa ágán bűnös gyümölcsöt érlel a nap sugara. A lány kinyújtja mezítelen kezét és megtapintja. Tenyerébe veszi, majd megízleli. A gyümölcs vörös nedve beszennyezi gyémánt ruháját. Vanilla szívébe kétely mar, majd a termést maga mellé ejti. Félelemmel halad előre. Csupasz talpába késként vág élt egy kő. Vanilla magasra emeli tekintetét, s az égnek szegezi a kérdést: "Miért?". A magasság hűvös esőcseppei áztatják a lény arcát. Vanilla megremeg, de folytatja végeláthatatlan útját. A felhők mögül immár újra kiszűrődik a nap sugara, de Vanilla mindhiába keresi a szivárványt, többé nem láthatja. Jártát a fák gyökerei keresztezik, egyben megbotlik, s a földön kelyhet talál. Kristályos edény, méreggel teli. Vanilla ezidáig először megáll. "Egy út van."- gondolja, s belekortyol. A kristály mind millió szilánkja a szívébe vág. "Az ég már nem mosolyog rám."- s folytatta véges útját. A felleg zokogva siratja Vanillát, megtépázva az apró lány szürke ruháját. A vadvirág hervadozva hull ki tincsei alól. Vanilla szomorú tisztást lát. "Ezt a kunyhót nem ápolták."- omladozó viskó porait tapossa. A virágok sem mosolyognak. A levelek lehullnak. "Csupán ősz van!"- majd a hazug ösvényen mind tovább halad. Nehéz léptei alatt megtörik a talaj. Utoljára a zord égre tekint, s Vanilla már tudja. Szemei előtt végtelen fal húzódik, magasabb, mint amit felérhetne, hosszabb, mint aminek egy örökkévalóság alatt a végére érhetne. Csupán egyetlen ajtó nyitódik rajta csendesen- Vanilla sóhajt, s hűvös szívvel lép közelebb. Megállna, de érzi, hogy már nem lehet. vanilla utoljára még lép egyet. Lábai keskeny szirtre viszik, alatta háborgó, mély tenger. Megfordul tengelye körül, de az ajtó többé nem áll nyitva. Keserű mosollyal szól utoljára: "Nem én hibáztam"- s Vanilla nyugodtan halt meg a hazugságban.