Tudnátok egy 21. századi vagy 20. századi prózai mű részletét javasolni szép magyar beszéd versenyre?(5. osztályos tanulóról lenne szó)

[link]

Mik a megkötöttségek? Milyen terjedelem?

Melyik műfajból: novella, leíró/elbeszélő; párbeszéd is legyen benne?

Ismertető?

Stb. , stb.

Itt van!

A kötelező is. Töltsd le.

[link]

Kosztolányi Dezső - Egy és más az írásról

[link]

Itt kicsit meghúzva:

“Hidd el, nincs nagyobb művészet a törlésnél. Én, ha tőlem függne, az iskolában ezt előbb tanítanám, mint a fogalmazást. Végtére az alkotás is ezzel kezdődik. Elhagyunk valamit, ezer millió dolgot, melyet mellékesnek tartunk, és kiemelünk valamit, egyetlenegy dolgot, melyet fontosnak tartunk. Aki tudja, hogy mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.

Tanítványaimmal először is szöveget olvastatnék. Versenyre szólítanám őket, hogy bírálgassák, dúlják föl, marcangolják szét. Díjakat tűznék ki azoknak, akik az értelem és érzés kára nélkül ki tudnak belőle hagyni. Nem azt jutalmaznám, aki egy tetszetős jelzőt talál ki, vagy egy kerek mondatot hoz össze, hanem azt, aki kigyomlál egy henye jelzőt, egy sületlen mondatot.

Amint így szóról szóra, mondatról mondatra haladnánk és irtanók a körülöttünk sötétedő gazt, egyre világosodnék a tájék. … Nem a szavak megbecsülésére oktatnám tanítványaimat elsősorban. Azokból úgyis untig elég van. Arra oktatnám őket, hogy vessék meg az üres és hamis szavakat, mert később csak így becsülhetik azokat a szavakat, melyekben tartalom és igazság van.

Megmagyaráznám nekik, hogy mindig úgy kell írniok, mintha nem volna idejük, torkukon volna a kés, és haláluk előtt csak pár pillanatot kapnának, hogy valljanak legbensőbb titkukról. … mintha minden egyes szavukért borsos díjtételt fizetnének, akár a sürgönyzők. …

Eleinte nehéz, fájdalmas megcsonkítani önmagunkat. Sajnálod minden sorodat, melyet papírra vetettél. Amikor törölni akarsz, úgy érzed, hogy tulajdon kezedet, ujjadat kell levágnod. De tévedsz. Nem a kezed az, nem is az ujjad. Csak a zöld, piszkos körmöd. Vágd is le. Nem kár érte.

Gyakorlatul azt tanácsolom, hogy kezdd másokon. Végy elő írókat, nagyokat és kicsinyeket egyaránt, és olvasd őket, irónnal kezedben. … Ritkítsd a szöveget, s ámulva eszmélsz arra, hogy ez mindegyiknek csak használ: a mi jó volt, kitűnő lesz, ami rossz volt, legalábbis tűrhető.” (Pesti Hírlap, 1932. november 27.)

[link]

Keress ki egy szép leíró részletet Fekete István Tüskevár regényéből, vagy Felix Salten Bambi c. regényéből.

[link]

Felix Salten - Bambi ( részlet)

“Egy éjszaka újra egyedül kóborolt. Még Gobot és Falinet se látta sehol. Az égbolt már fakó- szürke volt, hajnalodni kezdett és a bozót fölött kezdtek kiválni a fák csúcsai. Most hirtelen zúgás kelt a bokorban, a levelek megreszkettek és az anya elporzott előtte. Mögötte egy másik vágtatott. Bambi nem tudta ki légyen az, Ena néni, az apa, vagy más valaki - az anyát azonban felismerte, akármilyen gyorsan zúgott is el előtte. Felismerte a hangját. Kiáltott és Bambinak úgy tűnt, mintha csak tréfából tenné, de mintha hangjába egy kis félelem mégis belecsendült volna.

Egy másik eset nappal történt. Bambi órákhosszat bolyongott a sűrűben. Egyszerre csak szó- lítani kezdte az anyját. Nem mintha félt volna, csak nem akart tovább olyan egészen egyedül maradni és érezte, hogy nemsokára keservesen fogja érezni magát. Elkezdte tehát szólítani az anyját.

Hirtelen ott termett előtte az apák egyike és szigorúan ránézett. Bambi nem hallotta jöttét és megijedt. Az öreg hatalmasabb, magasabb és büszkébb volt, mint a többi. Kabátja mély sötét- vörösben lángolt, de arca már ezüstszürkén csillogott; és mozgékony füle fölött hatalmasan emelkedett a magas, feketegyöngyös korona. - Mért kiabálsz? - kérdezte az öreg szigorúan. Bambi megreszketett a tisztelettől és nem mert válaszolni. - Anyád most nem ér rá veled lenni - folytatta az öreg. Bambi meg volt semmisülve ettől a parancsoló hangtól, egyidejűleg azonban csodálta is. - Nem tudsz egyedül lenni, szégyeld magad! -

Bambi azt akarta mondani, hogy ő egész jól tud egyedül lenni, hogy már többször volt is egyedül, de nem jött szó a száján. Alázatos volt és borzasztóan szégyenkezett. Az öreg hátat fordított és eltünt. Bambi azt se tudta hogyan, hová, olyan gyorsan tűnt el az öreg. Épp oly gyorsan és épp oly hirtelen, mint ahogy jött. Bambi feszülten hallgatózott, de neszét se tudta venni távolodó lépteknek. Egyetlen megmozduló levél zaját se hallotta. Azt hitte tehát, hogy az öreg még itt van valahol a közelben és minden oldalra szétszimatolt a levegőben. Nem hozott szagot.

Bambi megkönnyebbülve lélegzett fel, hogy íme újra egyedül van, de ugyanakkor heves vágyat érzett, hogy még egyszer lássa az öreget és megelégedését kiérdemelje.

Mikor aztán az anya megjött, mit sem beszélt neki erről a találkozásról. És nem is kiáltott többé utána, ha újra eltűnt.

Kóborlásai közben mindegyre az öreg járt az eszében és hevesen vágyakozott, hogy találkozzék véle. Majd mondani fogja: - Lássa, már nem hívom az anyámat - s az öreg majd megdicséri.”