Mi a véleményetek a versemről? (Egy pszichiátriai emlék ihlette.)

Egyedül üldögélek fehér szobácskámban,

Nézem, nézem, nézem az eget.

Szomorúan várom a halált ma,

Mely felém integet.

Egy ápolónő bejön, hozzám ér,

Számba gyógyszert gyömöszöl,

Belölem kijön hús és vér,

S az egész szobában szétfröcsköl.

„Meg fogok halni! ”, ordítom,

S az ápoló lekötöz.

Fehér zubbonyban ordítok,

S mi van emögött?

„Skizofrénia”, szól az orvos,

Ebben szenvedek.

Nehéz léteznem így most,

S rossz az életem.

Állandó görcsök, reszketés,

Téveszme. Szomorú,

De eljött, ím, a számvetés.

S most, hogy sötét az út,

Nem tudom, leszek-e egyszer

Boldog és nyugodt,

Szívem kalapál, reszketek,

Beteg vagyok, tudom.

Voltam én valaha boldog,

Vagy csupán csak morcos, morcos?

Szerettem én valaha bárkit?

Szeretetem hamis, csak ámít.

Szerethet engem másik ember?

„Nem, s ezt örökre engedd el!”

- súgja szívem legbelül.

Az én lelkemben csak bánat hegedül.

Ahogy régen barbár törzsek

Halottjukat hagyták a réten,

Úgy hagyom én el azt az álmot,

Hogy egyszer majd lehet barátom.

Mert soha nem lesz senkim,

Engem mindig ki fognak nevetni,

Bús ember leszek, míg csak élek,

Vigaszt soha már nem remélek.