Valaki le tudná írni Osztojkán Béla: A félelem órája című versét?

https://www.youtube.com/watch?v=grkmtuC81VE

itt van, jegyzeteld le

OSZTOJKÁN BÉLA:

A félelem órája

Mire elkészül országom — fedelem, békém,

földi birodalmam, mikorra végleg kézen

foghatom szeretőmet, itt lesznek értem a

durva katonák — vonulnak majd ellenem a

sírgödörszemű tankok, és sikoltó bajonet-

temre akkor már hiába tűzöm fel tajtékos

lobogómat, azzá leszek úgyis, ami nem

akartam lenni.

A domboldalon túl álmaimban

viszi,

vonszolja magát egy fogoly.

Terelő csaholássá fajult vezényszavak közt

bukdácsol: Uramisten — mondanám, ha fogaim

közül kisápadhatnának a szavak —, adj békét

a komorarcú halottmosónak, adj neki igaz

türelmet a magukra maradottakhoz; szesztelen

tiszta békességet adj neki, hogy lehelletével

meg ne zavarja a kettétört életű aluvók álmát.

Csak az élet, csak az élet menthet meg a

korai haláltól minket:

hullámtörőkön,

parti őrséget álló kőhatalmakon, árulókká

tett és megkövesedett irdatlan bálnatesteken

robbannak szét az utazó hullámok.

Kár

imádkoznunk! Balgaság nagyokat sóhajtozni,

kiállni csupaszon a holdas éjszakába

és szentséges fogantatású

beszédet tartani az egyforma csillagoknak,

ezeknek a fáradhatatlanul bamba lányoknak —

milyen jó, hogy én sose tudom, mikor van

este,

milyen jó, hogy ígéretet tehetek: nem

fogom észrevenni az elmúlást, nem fogom tud-

ni hány része van a pillanatnak; hirtelen

lesz majd minden, mint ama nagy sötétség,

amelyben fogantam, és aljas lesz majd

minden, mint ama nagy sötétség, amelyben

éltem s amelybe egykor belehaltam.

Küldd el hozzám szabadságodat,

lelkem szép szerelmem, örökig tartó örökszép

örökkévalóság,

add rám szabadulásodat, lelkem

szent szerelmem, örökig tartó mostoha egyedül-

valóság, mert íme én:

e cellahosszúságú létezés-

ben már semmi másban — csak a puszta pusztulás-

ban látok tiszta épülést.

Páratlanul szép

akarok lenni. Magam és hírem által lelkes

szabad ország: elkülöníthető, de szíves

vércsoport, beteg artériák üdve, megtiport

vérkeringésekben éltető robbanás,

legyek,

legyek páratlanul szép és szabad ember;

bírája zsarnokoknak,

ügye és védője

minden szolganépnek, férfiaknak és szolga-

nőknek; némák nyelve akarok lenni — félelem

nélküli beszédes iskola, mert kellenek a

szavak, nem csak az ünnepléshez, nem csak

a hazudozáshoz, de kellenek a síráshoz és

kellenek a feltámadáshoz-

ó, óvodások,

megöregült óvodások,

törpe felnőttek

között

maradtak;

ó-óvodások,

megöregült

törpe

óvodások.

Ködökből kilépve országos eső

zúdult rám egykor. Sűrű függönyében

néha eltévedtem, sírtam, vagy inkább bűnbe

estem:

nekiveselkedtem az életnek,

ahogyan illik.

Milyen furcsa, hogy mint

suhanc soha semmitől sem féltem,

milyen furcsa,

hogy mégis mindig kell valamitől félnem:

tekintélyt nem visel előttem sem a múlt,

sem a jelen.

Holnap se jöjjön utánam,

ki eddig nem volt velem.

Én tudom

mi lesz holnap!

Bár gyakran eszembe jut

egy régi, szívenlőtt régi versem:

(Álltam egykor Csengerbe, a Szamos hídján,

gyermekfejjel nem tudtam, hogy a hegyek

ormán fakadó magzatvíz mikorra ideér

telve lesz tetemekkel, s folyása nyomán,

ahogyan durván, habosan hömpölyög,

népeket gyűjt — lassú halálra a tengerig)

hitem van rá, majd szent és tajtékos láza-

dásában magához tér a tenger,

hogy legszebb

természete szerint partra vessen minket!