Tudnátok mutatni olyan verseket, amelyeknek kifejezetten dühös az érzelemvilága?

Amúgy itt keverednek az érzések, de ez a legjobb előadás Petőfitől

[link]

József Attila: MAGÁNY

Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes

bársony-penész pihézze melledet.

Nézz a magányba, melybe engem küldesz.

Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.

Száraz homokként peregjen szét arcod,

a kedves. S ha cirógatnál nagyon,

mert öled helyén a tiszta ûrt tartod:

dolgos ujjaid kösse le a gyom.

Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság.

Meg se rebbennél, ha az emberek

némán körülkerülnének, hogy lássák:

ilyen gonosszá ki tett engemet.

Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak

öröme az lesz, hogy körbe forog,

te meg rápislogsz, míg körülhasalnak

telibendõjü aligátorok.

Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,

látom a szemem: rám nézel vele.

Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,

hogy azt hihetném, meghalok bele.

1936. november-december

Pl. Szabó Lőrinctől A föld panasza. Arról szól, hogy tönkretettük a Földet, ami előbb-utóbb bosszút fog állni rajtunk. Azt hiszem, ennél aktuálisabb verset aligha lehet találni...

[link]