Mindig tisztelni fogom a gyökereim és ahonnan jöttem, de sajnos sohasem voltam boldog Magyarországon és mindig külföldre vágytam, azt érzem hogy nem nekem való az itteni közhangulat és légkör, nagyon sok trauma ért és negatív élmény, mit tegyek? 26F

Természetesen mint sok más embernek, nekem is fontos ahonnan jöttem, tisztelem a gyökereim. Magyarország egy nagyszerű hely, csodálatos kultúrával és szokásokkal, természeti kincsekkel és remek nemzeti ételekkel.

A probléma viszont az, hogy sajnos sohasem voltam itt boldog. Egész életemben éreztem, hogy teljesen másra van szükségem, teljesen más az én mentalitásom mint az átlagos magyar embereké. Én egy rendkívül pozitív és optimista, életvidám ember vagyok, tele hatalmas célokkal.

Az a baj, hogy én nem tudok, nem is tudtam sohasem azonosulni az átlagos magyar dolgokkal, Olyan dolgokra gondolok, mint a pesszimizmus, a szomszédos országok gyűlölete és sértegetése, az ország jelentős részét árjáró homofóbia és kiközösítő mentalitás, az alacsony fizetések és életszínvonal, az egészségügy és oktatás helyzete, a politikai hangulat, a nemzeti ünnepeken való verekedés és fenyegetőzés stb... Ezek mind olyan dolgok, amikkel nem tudok, képtelen vagyok azonosulni.

Teljes mértékben tiszteletben tartom hogy sokak számára ezek szimpatikus dolgok és szorosan hozzátartoznak a nemzeti identitáshoz. Én ezt elfogadom. De én nem így működöm.

Sajnos rengeteg trauma ért itthon, iskolában sokszor megvertek, a nagyszüleim bántalmaztak, illetve sok más. Ezek a dolgok lerakódtak bennem és pl. pusztán azzal hogy hallom a magyar nyelvet, szinte minden lakalommal nagypapám jut eszembe, aki részegen ordibált velem és fenyegetett. Félre értés ne essék, a magyar nyelv gyönyörű, de sajnos rossz élményeket juttat az eszembe. Ugyanez igaz Budapestre, mert itt éltem egész életemben és amikor látom az ismerős környékeket, vagy az elpusztított növényi élővilág jut az eszembe, vagy a megverések és bántalmazások. Szintén kihangsúlyoznám, hogy Budapest csodálatos város, csak rossz emlékeket juttat az eszembe.

Hasonló a helyzet a Himnusz kapcsán, ami természetesen mindig nagyon fontos lesz számomra hiszen része a magyar identitásomnak, sajnos nagyon rossz emlékeket juttat az eszembe. Az általános iskolában az igazgatónő fenyítő, büntető és megalázó eszköznek használta a diákok ellen. Aki nem énekelte a Himnuszt hangosan, azt nyilvánosan megalázta és rágalmazta, igazgatói intőt adott neki. Én egyszer megkérdeztem az igazgatónőt, hogy "Igazgatónő! A Himnusz ugye értünk van és hozzánk tartozik, a mi énekünk ugye?" azt válaszolta "Így van fiam.", mire én megkérdezte "Akkor miért használja ellenünk fenyítő, büntető eszköznek? Így hogyan szeressem a Himnuszt tiszta szívemből, amikor arra használja ellenem és más diákok ellen, hogy féljek tőle és öntől is?". Nem tudott rá válaszolni semmit. Sohasem fogom elfelejteni.

Középiskolában a történelem tanárnő még keményebb volt velünk. Fanatikusan belénk próbálta verni a hazaszeretet. Félre értés ne essék, a hazaszeretet szerintem csodálatos és egy egészséges dolog, de ennek szélsőséges, gyakorlatilag idegengyűlöletbe átcsapó túlzása más borzalmasan megijeszt engem. A tanárnő kimondottan elvárta tőlünk hogy ha tehetjük, jönnünk trianon vagy egyéb magyar témavilágos ruhában. Ha nem így tettünk, nem kaptunk jó osztályzatot az órán és szándékosan szívatott minket. Egyértelműen és kimondott különbséget tett a diákok személyisége és öltözéke között. Ha valaki sohasem jelent meg ilyen ruhában, arra azt mondta hogy ő "hazaáruló". Megbüntetett minket feleltetéssel és direkt lehetetlenül nehéz kérdést tett fel az "idegen szívű" diákoknak. Aki trianonos ruhában volt, annak könnyű kérdéseket tett fel, "Hiszen ő a szívében hordozza a magyar történelmet.", a vizsga kérdéseket tehát nem lényeges feltenni neki.

Engem ez az egész megijesztett és szörnyű volt a számomra... Vagy amikor elvárta tőlünk hogy gondoljunk gyűlölettel a szomszédos országokra és nézzük le őket, mert ettől leszünk erősebbek és magyarok, mondta. Vagy engem is csúfolt, mert én mindig külföldi zenét hallgattam az MP3 lejátszómon. Vagy mert én a külföldi irodalmi műveket mindig jobban szerettem. És bántott engem szavakkal és kiközösítésekkel. Féltem tőle és a lelkemben mindig ő jut eszembe, ha meghallom a Himnuszt, illetve a régi igazgatónő.

Ami még trauma volt a nemzeti ünnepek. Iskolában aki nem érezte át a dolog lelkületét, vagy éppenséggel jókedvűen hagyta el a tornatermet vagy simán mosolygott, "az nem magyar", mondta. Elvárta hogy legyünk szomorúak, mert "a magyar nemzeti ünnepek valójában gyász emlékezések és aki ezt nem érti meg, az nem magyar".

A rajzi stílusomat is gyűlölte. Mivel én az esetek túlnyomó részében mindig vidám és élénk színeket használtam az iskolában, amikor egyszer meglátta a rajzi gyűjteményem (ami egyébként akció hősökről és autókról, külföldi filmekről és nagyvárosokról szóltak), ő nemes egyszerűséggel csak annyit mondott "Ebben nem érzem a nemzeti lelkületet. Sírva mulat a magyar, hát maga ezt nem tudta? Mind olyan egyformán vidám. Nincs bennük mélység." Nagyon fájt a gonoszsága és butasága, hozzá nem értése. És örökre nyomott hagyott bennem. Főleg a "sírva mulat a magyar" mondata. Én ugyanis, bármekkora szégyen vagy nem szégyen, én nevetve és vidáman mulatok!

Nagyjából 3 éve fogalmazódott meg bennem a végleges elhatározás, hogy elegem lett, én külföldre szeretnék költözni és ott is maradni. Egész egyszerűen azért, mert a rossz emlékek és és más miatt, nem tudok itt boldog lenni. Már letettem az angol középfokú vizsgát és most kezdek bele a második nyelvbe, a Franciába, ugyanis célom Franciaország.

Hogyan tudnám legyőzni a rossz emlékeket? Hogyan tudnék vidám és pozitív lenni abban az időszakban, amíg még Magyarországon lakom a külföldre költözés előtt? Hogyan tudom átváltani a rossz emlékeket szépre?