Miért van az, hogy a magyar embernek istenítene kell a "sportolóit"?

Direkt nem a sport kategóriába írtam, mert ez szerintem ez már társadalmi kérdés.

Mindig - nem csak a nagyobb sporteseményeken! - előjön belőlem a kérdés:

Miért kellene büszkeséget éreznem, ha egy számomra teljesen közömbös és amúgy tenyérbemászóan arrogáns, jellemtelen figura újabb súlyos milliókkal hízlalja az amúgy sem sovány bankszámláját? Csak azért mert egy trikolor lobogóval rohangászik és azzal zsongít, hogy értem, az országért küzd? Csak azért, mert címeres (Isten tudja mekkora adópénzekből) "összedizájnolt" mezben feszít?

Holott ő is tudja, hogy csak magáért, a könnyű jólétért, a szponzoraiért teszi, amit tesz. Küzdelemnek meg inkább azt nevezném, amikor nyomorogva élsz napról napra, mert esélyt sem kaptál, hogy te magad légy sikeres!

Komolyan, jobb lesz neked ezzel bármi is? Jobban kéne érezem magam tőle, csak mert azt sulykolják belém minden felől, hogy "oda nézz már, mekkora hős, micsoda hérosz!" és leköpnek, kiközösítenek ha esetleg szóvá merném tenni, hogy itt valami azért nem stimmel...

Téged ünnepelnek és az égig emelnek a sikereidért? Kapsz bármilyen elismerést, amiért az egész életedet végiggürcölöd, amiért görnyedve tolod a magyar gazdaság szétrabolt szekerét minden átkozott napon? Megtapsolnak, milliókat vágnak hozzád, amiért felneveled a gyerekeidet, az ország következő generációját? Kapsz ingyen kocsit, házat, utaztatást, plecsniket, díszpolgári címet, doktorátust, életjáradékot?

Miért kell vigyorogva és tapsikolva elfogadnunk, hogy esélytelenül, mások személyes sikereit önámító módon magunkénak érezve éljünk - ahelyett, hogy az életfogytigos, röghözkötött rabszolgamelós szerepe helyett a saját sikereinkért dolgozhatnánk?

Miért kell ezt az elit szánalmas színjátékát pont nekünk, a "kisembereknek" fenntartanunk?

Miért kéne hősként tekintenem elkényeztetett milliomoscsemetékre, akik egy fűszálat sem tesznek keresztbe azért, hogy a magyar embereknek bármivel is jobb legyen?

Miért azok a hősök, akik nem dolgoznak, akik a kedvenc hobbijukkal gazdagodnak meg, akik az ország jótevő kisisteneiként tetszelegnek, miközben csak és kizárólag magukért, a kockahasukért meg az önző sikereikért élnek???

Míg azok, akik az ételedet megtermelik, a kenyeredet sütik, a gyerekeidet oktatják, a biztonságodra vigyáznak, a betegségeidet gyógyítják és ápolnak, akik kivágnak az összetört roncsból, kihoznak az égő házból, akik a szennyvízedet kezelik, akik a házakat, utakat, gépeket... - mindet, ami csak körül vesz a mindennapi életben - építenek...(...)...le vannak sz*rva?

Nem kapnak aranyérmet...de még egy "szép volt, fiúk!"-at sem, ugye?

Miért?

Mert szól a himnusz? Egy percre valóban meghatódsz...

És attól lesz szabad ágy a gyerekkórházban? Kréta az iskolában? Tízórai az óvodában?

ÉLET ebben az országban?

Nem, csak újabb címlapok a bulvármédiában, vigyorgó, már önmagukat is "celebsportoló" kategóriába soroló szépemberekkel, akik roppant sportemberi módon számolnak be arról, hogy "ugyan már, mindenki doppingol én miért ne?" meg hogy "még meg se kaptam a húsz millát, már jött is a másik arany...szóval mától negyvenes vagyok, hurrá!".

Közös siker - ahogy a számtalan szponzorplakát hirdeti. De kiknek a közös sikere? Mert hogy nem a szurkolóé, az átlagemberé, az biztos.

Igen, újabb pampogó, fröcsögő, anyagias, irigy magyar, aki csak ül a gép előtt és úgy tesz, mintha tudna írni, pedig csak egy rakás szerencsétlenség, aki pipa a világra mert semmit sem ért el az életben, egy igazi lúzer, aki semminek sem tud örülni...ugye erre gondoltok?

Nos, talán lúzer vagyok, de irigy a legkevésbé sem. Nem irigykedem a millióikra - nekem elég lenne, ha minden ember munkája értelmet és lehetőséget adhatna egy normális élethez. Amellett tudok örülni. Tudok örülni mások sikereinek, együtt tudok érezni másokkal. Együttérzek az elesettekkel, tisztelem a mindennapok meg nem énekelt IGAZI hőseit, örülök, ha süt a nap, csiripelnek a madarak és mosolyognak az emberek.

De nem fogom fel, miért kellene hamis bálványok oltárán zokognom a boldogságtól. És igen, bosszant, hogy ebből is mások kárára húz hasznot a média ünnepelt "hőseinkkel" kéz a kézben. Bosszant, hogy nemzeti érzés címén nézik hülyének a polgártársaimat.

Kérdezhetitek: belőlem miért nem lett sportoló? Ahogy ők szoktak fogalmazni az átlagnál sokkalta magasabb jövedelmüket firtató kérdések hallatán: "Az út mindenki előtt nyitva áll, nem?"

Az út valóban nyitva áll, csak éppen igen keskeny és 5 méterenként fizető kapuk állnak...nem, nem vagyok anyagias (remélem), de szegény emberből nem lesz sportoló - ebben az országban biztosan nem! Nem akarok drámázni, mindenkinek vannak/voltak/lesznek gondjai, elég, ha annyit mondok: nem sportolhattam, focizhattam együtt a srácokkal a suliban, mert anyám (aki egész életét ápolónőként szolgálta végig) félt, hogy tönkremegy az egyetlen cipőm...

Itt kezdődik az a bizonyos út. Ha kezdődik.

De megkérdezhetnénk egy fogyatékkal született embert is, miért nem lett "hős", amikor mindenki előtt nyitva áll ez az út ugyebár...nyilvánvalóan lusta, pampogó, fröcsögő, irigy ember ő is.

Szóval bocsássatok meg ezért az indulatos kirohanásért, de egyszerűen nem értem.

Szép az az illúzió (illetve agymosó médiafogás), hogy a nép egyszerű gyermekei gigászi erőfeszítések és heroikus élethalál harcok árán, mindenüket feláldozva, megszakadva, vért izzadva dicsőséget és aranyesőt hoznak kevésbé heroikus, magatehetetlen társaikra - de sajnos legalább akkora hazugság, mint minden, amivel "fentről" mossák ennek a szerencsétlen, kifacsart népnek az agyát...

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Elfogadom a kritikát, sőt, azt se zárom ki, hogy mindenben tévedek és teljesen rossz a látásmódom.

Köszönöm, hogy elolvastad. :)