Mit kezdjek a frusztrációmmal?
23 éves vagyok. Úgy kell engem elképzelni, hogyha van a frusztráltságnak iskolapéldája, akkor én vagyok az. Gyerekkoromtól kezdve mindig mindent elnyomtam magamban. Felnőttek között nőttem fel. Mindig én volta ma jó kisfiú. Sosem lázadtam. Mindig nyeltem, mindig szívtam a fogam.
Leírhatnám ezt bővebben is, de minek. Legyen elég annyi, hogy ma már olyan mértékű a harag bennem, hogy annyi ideig maradtak vágyaim kiéletlenül, hogy kezd az egész már átcsapni totális apátiába. Mint amikor valaki egy ideig dörömböl a magánzárka ajtaján, aztán elhalkul... végül megőrül. Nálam is valami ilyesmi a helyzet. Az az igazság, hogy k***ra elegem van abból, hogy mindig betű szerint követtem anyuci-apuci életútját meg elvárásait. Mindig is szerettem volna vagányabb lenni. Mindig szerettem volna mindenféle játékokat (BDSM) kipróbálni csajokkal. Ehhez képest 23 éves létemre szűz vagyok. Mindig tudós akartam lenni, de lebeszéltek róla, mondván, azzal csak szívni fogok. Most meg egy olyan egyetemet végzek, amit minden porcikám rühell. Nincs kedvem reggel felkelni, és alig várom az alvást. Esténként meg, néha, mint most is, rámtör a tettvágy, az apátia átadja a helyét a dühnek, és ilyenkor legszívesebben felgyújtanám az egész világot. Igen, lázadni akarok, mert én sosem lázadtam. És tudom, hogy gáz 23 évesen, de akkor is. Gyűlölöm, hogy nem a saját életemet élem. Bármit teszek, az az érzésem, hogy "ez nem én vagyok". Elegem van mindenből.
Mit tegyek? Hogy kezdjek hozzá? Attól félek, hogy valami visszafordíthatatlan hülyeséget csinálok, vagy csöves leszek végül. Vagy most arra lenne szükségem? Vagy menjek ***vázni? Mit tegyek?
válasza:***vázni mondjuk elmehetsz, ezért kár volt ennyit gépelni, de úgyse mész.
Az a baj, hogy mivel nem lázadtál, nem tanultál meg nemet mondani. Elsősorban ezt kéne kipróbálnod, a tinik párfajta egyen-egyedisége tényleg röhejes lenne 23 évesen. Náluk is az, de nekik elnézzük, mert életkori sajátosság, mint a babáknál a bekakálás.
De számíts rá, hogy komoly ellenállásba fogsz ütközni, amikor anyádék szembesülnek egy önálló akarattal az eddigi irányíthatóság helyett. Ráadásul nem árt tudnod, hogy te mit akarsz, mert az elutasítás önmagában megint csak a tinikre jellemző agyhalál, amit ki szokás nőni. Nem vezet eredményre.
A gyávaságnak komoly ára van, de a szabadságnak is. Döntsd el, melyikért fizetsz szívesebben.
válasza:Csatlakozom az előttem szólóhoz. A gond az lehet, hogy sem mentálisan, sem anyagilag nem tudsz önálló életet kezdeni. Egy barátom kissé tombolt, mikor egyetemre menvén kiszabadult a karmokból, de aztán hamar kielégítette a gyerekkorban meg nem élt vágyait és lenyugodott, abszolút normális, sőt.
Első lépés a szakítás. lehetőleg másik városban próbálj új életet kezdeni. A tini játékokról persze lemaradtál, de veszteni semmit nem vesztettél. Az önálló élet nem könnyű, folyamatos döntések sorozat, gyakorta rossz döntésekkel. Ilyenkor jön, hogy bezzeg régen ilyen probléma nem volt. Valóban mindenért fizetni kell. A kérdés, miért fizetsz szívesebben. A gyűlölet a tehetetlenség, állj neki hát a tetteknek. Eleinte sok hiba lesz, mind minden tanulásnál. Ha van kitartásod, mindenből tovább lehet lépni. Próbálj egy magabiztos barátra szert tenni, aki átsegít a hullámvölgyeken. A szüleidet meg tiszteld a távolból.
"Az a baj, hogy mivel nem lázadtál, nem tanultál meg nemet mondani."
Pontosan ez a baj. És most egy olyan élethelyzetben találom magam, amiben a legkevésbé sem érzem magam jól.
És tudod, mi a legrosszabb az egészben? Az, hogy a szüleim egyszerűen nem értik. Nem lehet nekik elmagyarázni. Ők semmit sem értenek. A kisfiuk tette mindig a dolgát, szófogadó volt, megbízható volt, rendes volt, aztán ahogy befejezte a középiskolát, valahogy minden összeomlott. Anyám semmit sem ért, egyszerűen elbagatellizál mindent, ha beszélni akarok vele. Nem fogja fel, milyen szarul érzem magam. Nem tudom, ki vagyok. Úgy érzem, ha időben megtettem volna azokat a dolgokat, amiket az adott korban szoktak, mára már akárki lehetnék, mert amúgy tehetséges, intelligens srác vagyok. De ehelyett szétesik az életem. Ránézek a kortársaimra, és úgy érzem, 5-6 évvel le vagyok tőlük maradva. Amikor benn ülünk a **rva unalmas órán, nem értem, hogy bírják ki az egy helyben ülést, meg a tanulást. Nyilván az rá a válasz, hogy ők megtanulták kielégíteni a szükségleteiket, meg azt tenni, ami nekik jó. Én meg olyan vagyok, mint egy láncra kötött kutya, ami rohadtul éhes.
Hogy kéne ezt megmagyaráznom a szüleimnek? Hogy azért nem megy a tanulás, mert csajozni akarok, bulizni akarok, hülyeségeket akarok csinálni, és baromira nem érzem fairnek, hogy sose szabtak számunkra kereteket, korlátokat, sőt, nem is nagyon neveltek minket, csak megadtak számunkra mindent, aztán nőttünk, mint a dudva? Hogyan érzékeltessem ezt velük úgy, hogy komolyan vegyenek? Mit kéne tennem, vagdosnom magam? Elegem van belőle, hogy ennyire ostobák. Az orruk hegyéig sem látnak el. Egy pillanatig sem gondolkodtak el rajta, hogy valahogy nem stimmel, hogy a gyerekük egész nap otthon ül, nem találkozik a barátaival, nem szól senkihez és nincs barátnője. Számukra ebből annyi jön le, hogy bunkó vagyok velük. Annyira lehengerlően ostobák, hogy az nem igaz. Bunkó vagyok velük! Ez minden, amit érzékelnek belőlem. Fingjuk nincs arról, mi lehet ennek az oka, és hogy esetleg ők a hibásak, nem én.
"A gyávaságnak komoly ára van, de a szabadságnak is. Döntsd el, melyikért fizetsz szívesebben."
Hogy fizessem most meg a szabadság árát? El kell végeznem egy olyan szakot, amit utálok (muszáj, utolsó évben vagyok, már szakdogatémám is van), eddig is eltartottak és egyszerűen annyival tartozom nekik, amit egy fél élet lenne visszaadni. Szakmailag pedig még semmit sem értem el. A nálam kevésbé tehetséges társaim úgy lehagynak, mint a pinty, mert ők azt csinálják, amit szeretnek. Én meg megrekedtem. Esküszöm, legszívesebben megölném magamat.
válasza:Azt a fél évet kibírod, a meló sokkal rosszabb lesz, hidd el.
Az is egyértelmű, hogy tartozol nekik, de mivel nem rabszolgának születtél, hanem embernek, a te igényeid is számítanak.
23 éves vagy, nem szorulsz már rájuk olyan szinten, mint húsz éve. Nem kell nekik mindent elmagyarázni, amit nem értenek, azt rájuk hagyod. Ostobának gondolni őket elég nagy beképzeltség, mert nem biztos, hogy érthetően magyarázol.
Valahogy szakadj le róluk, ne őket hibáztasd mindenért. Keresd meg a saját hibáidat és felelősségedet, különben sehova sem jutsz. Másokat hibáztatni a sikertelen emberek sajátja.
válasza:Már mondtam.
Te a 25-30 évvel idősebb szüleidet akarod megváltoztatni, miközben azon siránkozol, hogy magad nem tudsz. Ők ezt képzelték nevelésnek, és ma is ezt képzelik. Nem fogod tudni egész életük ténykedését megkérdőjeleztetni velük.
Jól látod, nem neveltek, mert azt hitték (akkor is, mai is), hogy a nevelés a lehetőségek megadása. Nem tudták, hogy a lehetőségek használatának megtanítása sokkal fontosabb. Hogy ma is ezt hiszik, az nem rossz tulajdonság, hanem állapot. De neked nem kötelező benne lenned.
10 éves korodban igen, mert nem volt más választásod, "életképtelen" voltál. Ma képes vagy önálló életet kezdeni, van szakmád, vannak ismereteid, el tudsz igazodni az életben. Talán az önmérsékletet nem ismered, azt hiszed, az valójában mások által rád kényszerített dolog. Csajozz, vagy amit akarsz, de nem "helyett", hanem "mellett". Különben magad teszed tönkre az életed.
Menj távol (más városba) és alakítsd ki a saját életedet, normáidat. Nincs más út, csak a siránkozásé. Az viszont sehová nem vezet. A múlton nem rágódni kell, hanem a tapasztalataiból okulva kialakítani a jövőt. A te jövőd a te tervezésed. Nem éppen az a problémád, hogy az eddig nem így volt? Hát most élj a lehetőséggel.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!