Valaki megosztana velem egy világháborús történetet?

A legszebb történet, amit valaha hallottam

1945 jeges januárjában, rommá lőtt falvak között, az országúton mezítláb és rongyokban vánszor­gott egy anya a lányával. Egy náci koncentrációs táborból szabadultak fel, és a táborban a Vörös­kereszt listáját körözték a többi táborban megmenekültek névsorával. Ez az anya együtt szabadult fel az idősebbik lányával, és egy másik tábor listáján megtalálta a férje nevét, és egy harmadik felszabadult láger névsorában az élők között megtalálta a kisebbik gyereke nevét.

És ment, ment az asszony és a lány a végtelen országúton, fagyban és szélviharban, ment a másik koncentrációs tábor felé, hogy a férjével találkozzon. És akkor az úton szemközt jött velük egy csonttá soványodott férfi. Vánszorogva jött, és amikor meglátta őket, azt mondta: "Én most jövök a poklok poklából, ebből és ebből a náci lágerből. Most voltak nálunk a Vöröskereszt emberei, és képzeljétek el, tőlük hallottunk hírt egy olyan családról, ahol életben maradt egy férj, egy feleség és mind a két gyerekük."

- Mi vagyunk az a család - felelte az asszony -, és most megyek megkeresni az uramat és a kisebbik gyermekemet.

- Ti vagytok azok?! - kiáltott fel a nyomorult, vánszorgó ember. - Akkor ti olyan boldogok vagytok, hogy kell hogy tőlem is kapjatok valamit. - Azzal levette válláról a ronggyá szakadt kabátját, ráterítette az asszony vállára, és meztelen felsőtesttel, mezítláb eltűnt a viharban.

(Fehér Klára)

Milliós üzlet

A második világháború félelmes esztendei alatt gyakornok voltam a Mezőgazdasági Gépgyárban. A gépgyárnak az egész világra kiterjedő exportja volt. Ménesi cégvezető úr naponta hatalmas boríték bélyeget vitt haza kisfiának, a British Empire szolíd, György királyt ábrázoló bélyegei mellett nagy, színes afrikai bélyegeket is, pálmafákkal, elefánttal, vízilóval ékesítve. Az exportlevelezés lelke és irányítója az undok, szemüveges Malvinka volt, a gyakornokok kínzója és réme. Malvinka vagy minket szekírozott, vagy angolul beszélt. Diktált a gyorsírónőnek, angolul telefonált, minket csak annyiban vett emberszámba, hogy odakiáltott: "Hívja fel nekem Bombayból a Taylor and Sont vagy Durbanból a John Highwood LTD-t! Hol van Durban, maga szerencsétlen, Dél-Afrikában van!" Angolul más nem tudott a vállalatnál. Többen tudtak németül, Zsilley kolléga, az ifjú nyilas lélekszakadva tanult japánul, hogy le ne késse a japán-magyar határt... én viszont olaszul tanultam.

Ez az olasztanulás a kéttucatnyi al- és főfőnök vicceinek céltáblája volt. Megkérdezték, hogy szerelmes vagyok-e a Ducéba. Talán kaptam valakitől ajándékba egy karácsonyi makaróni-árjegyzéket, és azt akarom lefordítani? Hódító útra készülök-e Szomáliföldre vagy Eritreába? Mert angolul, franciául, németül, spanyolul, tehát kereskedelmi világnyelveken tanulni, az értelmes dolognak számított a Mezőgazdasági Gépgyárnál. A japántanulásból nem mertek gúnyt űzni, a jövőbe látó orosztanulásból sem. De olaszul? Miért nem ógörögül vagy perzsául?

Persze, annál makacsabbul magoltam, hogy "la lingua italiana é bella e melodiosa... ella é la più bella lingua del mondo..." Tanultam Carducci ünnepi ódáját, sőt az iskolakönyv jegyzeteinek segítségével tíz-tizenöt sornyit le is tudtam fordítani a Divina Commediából.

Egy szép reggelen maga a vezérigazgató úr őméltósága hívatott. Ritkán léphettünk be a mahagó­nival borított, perzsaszőnyeges dolgozószobába, ezért elfogódottságomban alig vettem észre, hogy Malvinka áll a vezérigazgató jobbján. Malvinkát egyébként is nehéz volt észrevenni, valahogy összement tegnap óta.

- Ön, ugye, tud olaszul? - fogadott a vezér.

Szerényen azt kellett volna mondanom, hogy tanulok, de csak igent bólintottam.

- Akkor fordítsa le, kérem.

Nem fogom soha elfelejteni Cavaliere Giacomo Larderello levelét. Remegett a kezem, amikor kézbe vettem. Részben a meghatottságtól: először fogtam a kezemben olyan papirost, amely Dante szülővárosából érkezett, az ezüst Arno partjáról. Részben azért, mert féltem, hogy nem tudom lefordítani.

Lefordítottam. Cavaliere Giacomo Larderello hivatkozott a Mezőgazdasági Gépgyár dél-európai vezérképviselőjének levelére, és kijelenti, hogy készséggel lép vele üzleti összeköttetésbe. Érdeklődik ekék, boronák és szecskavágók iránt: "...ho interesse degli aratri, erpici e trinciaforaggi..." - harsogtam diadalmasan.

- Tudna rá válaszolni is?

- Természetesen, kérem.

- Akkor ön fogja írni az olasz leveleket. Majd keresünk valakit, aki ellenőrizni tudja.

- Majd én ellenőrzöm! - kiáltotta Malvinka. Ebből megértettem, hogy valóság, amit hetek óta suttognak az irodában: az angolszász export haldoklik. A háború ellenére fennálló titkos üzleti utak, a svéd és svájci ügyfelek címére küldött vagonok ritkulni fognak, pedig a magas igazgatóság most exportra játszik - kivinni, kivinni az árut, pénzt, mindent, és szökni, ha lehet. Olaszország az új piac, Olaszország az új út. Malvinka napja leáldozóban - az enyém felkelőben van. Malvinka pozíciójának roncsait védi. Nekem ez nagyon kellemes: egy szót sem tud olaszul.

Elment az első levél Larderello lovagnak. A válasz - különösképpen - német nyelven érkezett. Furcsa. De azért én ismét olaszul írtam, amire - isten tudja, miért - megint csak német nyelven érkezett a válaszlevél. De mivelhogy a válaszlevelek tartalmukban megfeleltek az én leveleimben feltett kérdéseknek, az ügyet senki sem firtatta.

Az olasz levelezés közben szépen megszaporodott, már olasz nyelvű fuvarleveleket és deviza­jelentéseket is kellett kitöltenem. Voltak napok, amikor már magam is azt hittem, hogy tudok olaszul.

És egy verőfényes délelőttön - az idő tájt, amikor a verőfény nem strandolás, hanem a légitámadás lehetőségeit ígérte - újból behívatott az igazgató.

- Örömhír - mondta mosolyogva. - Giacomo Larderello lovag holnap Budapestre érkezik. A Gellértben fog lakni, a vállalat vendége, holnapután ellátogat irodánkba, és autón kivisszük a gyártelepre is. A tárgyalások rendkívül bizalmasak, ezért magán kívül nem lesz más tolmács. Nekünk a gyártelepen - ezt most hét lakat alatt közlöm önnel - van vagy egymillió pengő értékű szecskavágónk. Príma áru, de e percben eladhatatlan. A paraszt a fronton van, a tőke menekül. Ki vesz ma szecskavágót? Ha maga ezt az olasznak eladja, a vállalat nem lesz hálátlan. Igen magas jutalmat fog kapni.

Két éjszaka nem aludtam. Nem az igen magas jutalom feletti örömömben, hanem tanultam. Olaszul. Átvettem az igeragozást, a névmásokat és a Calabro-féle nyelvkönyv beszélgetési gyakorlatait. Ezek a gyakorlatok kedvesek voltak és mulatságosak, arról szóltak, hogy Enzónak reggel hétkor fel kellene kelni, de mennyivel jobb a meleg takaró alatt lustálkodni, meg hogy Aldo hívja a barátját, menjenek el az Operába, hallgassák meg a Parasztbecsületet, Mario Rossival. És mi történik, ha Cavaliere Giacomo Larderello beszélgetésében nem ragaszkodik a Calabro-féle nyelvkönyv szókincséhez? Azonkívül az olaszok rém gyorsan beszélnek. Azonkívül... mindegy. A vezérigazgató nem tud olaszul, a lovag nem tud magyarul, majd gyorsan beszélek, és azt fogom ismételgetni, hogy kitűnő a szecskavágónk, kitűnő a szecskavágónk.

A lovag ötven év körüli, kövér és derűs férfiú volt. Lelkesen itta a bort, falta a sajtos süteményt, és rengeteget beszélt. Dicsérte Budapestet, elmondta, hogy az utazás szép, a szállodában korán keltek, este moziba fog menni. Mintha ő is a Calabro-féle nyelvkönyvből tanult volna olaszul. Sajnos azonban nem jött egyedül. Társa, egy savanyú képű férfi, aki sajtos rúd helyett szóda­bikarbónát kért, hadart, elharapta a szavak végét, és állandóan az üzletről és ügyvitelről kívánt tárgyalni. Én szorgalmasan jegyeztem. Tudniillik azokat a szavakat jegyeztem, amelyeket majd otthon utólag meg fogok nézni a szótárban. "Campioni, magazzinaggio, rubinetti" - hadarta. Időnként felnéztem rá, és azt kérdeztem: érdekli-e önöket egymillió pengőért szecskavágó? "Si, naturalmente" - mondta erre, és újra visszatért a campionihoz, a rubinettihez és magazzi­naggióhoz.

- Mit mond? Mit mond? - kérdezte időnként nyugtalanul a vezér, aki nem tudott se angolul, se olaszul, se németül, se gyárat vezetni, ellenben báró volt, nyugalmazott tengerésztiszt, a kereske­delem­ügyi miniszter sógora, és 1942-ben vásárolta tekintélyes mennyiségű Mezőgazda­sági Gépgyár részvényét és vele a vezérigazgatói széket.

- Azt mondja, hogy megvásárolják a szecskavágókat - nyugtattam meg. És a biztonság okából még egyszer a lovagra néztem: - "Vogliono comprare tutti i nostri trinciaforaggi."

- Si - bólintott a lovag.

- Si, signorina - bólintott a Savanyú Vendel.

- Akkor talán holnap elkészítjük a megállapodást - mondta a vezér -, szívesen látom az urakat ebédre.

Ezt legalább könnyű volt lefordítani. Az urak autóba vágták magukat, én pedig rohantam haza, és kétségbeesetten kerestem a szavakat a szótárban. A "campione" megvolt, mintát jelent. A "magazzinaggió"-ról is kisült, hogy fekbér. De mi lehet a "rubinetti"? Nem találtam. Meg­kérdeztem néhány olaszul tudó barátomat. Nem tudták. "Egy szót nem érteni, á, hát az semmiség" - vigasztaltam magamat. Biztosan a szavajárása annak a hülyének. Talán olyasmit jelent, hogy nofene vagy ejnye-bejnye - ami nincs benn egy középiskolások használatára készült szótárban.

Másnap meglepően simán ment a tárgyalás. Az olasz ügyfeleknek is az volt a véleményük, hogy gyorsan le kell bonyolítani mindent, mert sok a "magazzinaggio", és tekintettel a vagonhiányra, majd ők gondoskodnak arról, hogy holnap hajnalban a gyártelepen legyenek a szállításhoz szükséges vagonok, és majd ők elintézik a miniszterrel a kiviteli engedélyt meg a beviteli engedélyt, és majd elszámolják a szecskavágókat... és rubinetti. Körülbelül ennyit értettem, és ennyit fordítottam az ügyletből. Csak ne mondta volna a sovány minden szecskavágóra azt a rubinettit! A lovag megígérte, hogy beszél a kereskedelmi attaséval, aki neki iskolatársa volt Bolognában, a vezér felhívta telefonon sógorát, a minisztert, az altiszt bort hozott, a vezér melegen megrázta a kezemet, az urak mindenféle bank- és vasúti nyomtatványokat hozattak az altiszttel, én pedig távozhattam. Isten tudja, miért kissé nyomott kedéllyel.

Másnap reggel az irodában szörnyű botrány fogadott.

A gyár főmérnöke telefonált.

Hajnalban az iparvágányra befutott tíz olasz vagon. Zsúfolásig megtömve vízcsapokkal. Sárgaréz és műanyag mosdócsapokkal, rozsdás csövekkel, törött fürdőkád- és mosogatódugókkal. Az utasítások értelmében egy budapesti vállalat telepéről tegnap este adták fel, a lovag Larderellóval aláírt megállapodás értelmében.

- Mi ez?! - üvöltött a vezér. - Mi ez?!

- Megőrültek...

- Mutassa a megállapodást!

Mutattam.

A levelek és blanketták világosan azt állították, hogy mi eladtunk egymillióért szecskavágót. De csodálatosképpen minden "szecskavágó" szó mellett, mindenhol, ahol "egymillió pengő" szerepelt, az őrült vevők tintával bejegyezték: "equivalente rubinetti".

- Mi az a rubinetti? Mi ez a tintabejegyzés?! - hörgött a vezér.

- Nem tudom.

- Malvin, rohanjon át a Singer és Wolfnerhez, és vegyen egy olasz szótárt.

Tíz perc múlva az asztalon volt a Koltay-Szabó-Virányi-féle olasz kéziszótár. És benne a titokzatos szó jelentése: csap.

A szecskavágókat eladtam egymillióért, és vásároltam helyette fürdőkádcsapot egy másik millióért. A fürdőkádcsapok öt éve hevertek eladatlanul. A raktározási díjakat (ó, istenem, "magazzinaggio"!) a Mezőgazdasági Gépgyár fizeti...

Lovag Larderello diplomáciai botránnyal fenyegetőzött. A vezér írásba adta, hogy tisztviselőjük, aki a tárgyalásokat vezette, elmebeteg. A szecskavágók ügyét ismét tárgyalni kezdték, a vagonok a gyárudvaron vesztegeltek, csapokkal telve. "Risarcimento!" - harsogták a tárgyaló felek. Amely szó kártérítést jelent...

A tárgyalás tolmácsa egy olasz szakos tanárjelölt volt, de nem sikerült összebékítenie a dühöngő feleket. A lovag és társa hazautazott, a MÁV perelt, a kereskedelmi miniszter óránként hívta sógorát a telefonhoz, a vezér nem fogadta a köszönésemet, és én éjszakáimat rettegésben töltöttem.

...Még évek múlva is szorongva gondoltam arra, hogy lelkemet talán háborús bűntett terheli: mert azt a légiaknát, amely a Cavaliere Giacomo Larderello-Mezőgazdasági Gépgyár per aktáit örök időkre megsemmisítette - tulajdonképpen én imádkoztam az iroda épületére...

(Fehér Klára)

A nagypapám 13 éves volt a második VH alatt. A dédnagymamámmal Pestről el kellett menniük Szegedre, de nem volt pénzük végig vonatra, a dédnagyapámat behívták.

Kénytelenek voltak gyalog(!) menni Szegedre.