Nálatok meddig tart az élet tisztelete és a megbocsájtás?

Azt mondják, hogy ha az ember igazán meg akarja lelni a belső nyugalmat, "el akarja érni a megvilágosodást" akkor alázatosnak kell lenni, tisztelni kell minden életet és nem szabad ítélkezni. Ezek mikéntjére is rengeteg bölcsesség, idézet olvasható, ha az ember szét néz a neten, azonban én csak üres szavakat látok ezekben. (kérdésemet nem gúny vezérli, hanem bizonytalanság)

Hogyan valósíthatnám meg a szép szavakat a gyakorlatban, amikor sok esetben képtelenség egy egyszerű ember számára az, hogy ne ítélkezzen és tisztelje az életet? Mielőtt bárki itt lehurrogna, hadd írjak néhány példát, amik a tibeti hegyek között nem fordulnak elő:

arra, hogy sose ítélkezzünk: Nagyon könnyen meg tudok bocsájtani a jó útra tért bűnösöknek. De annak az embernek, akivel összezárva élek egy szűk lyukban, borzalmasan viselkedik velem, megkeseríti az életemet és cseppnyi megbánás sincs benne, nem tudok őszintén megbocsájtani. Akkor sem, ha a haragom emészt el. És csak azért, hogy ne fulladjak bele a haragba, sem tudom meg tenni. Ez csak arra ok, hogy a megnyugvást kezdjem el keresni, de nem tudok tőle őszintén megbocsájtani. Kitekerném az illető nyakát, az lenne a megnyugvás.

Arra, hogy tiszteljük az életet: Van egy vak barátnőm, nagyon erős lány, tiszteletre méltó. Többet ért el eddig, mint néhány egészséges ember. Normális szakirányon végez egyetemet. Való igaz, hogy ehhez neki kell némi fizikai segítség de ez legyen a legkevesebb, hisz cserébe egy jó embert és egy jó szakembert kap a világ. DE! Mi van azokkal, akik születésüktől halálukig egy intézet lakói és az egyszerű origamin kívül semmire se lesznek képesek, vagy még arra se? Egy rém sok türelemmel rendelkező szakember virraszt mellettük a nap huszonnégy órájában, holott ez az igen erős jellem egy normális kórházban is segíthetne olyanoknak, akik számára van remény. Így is kevés a nővér. Nem tudok az ilyen, csúnya szóval selejtes, önmagukról sem tudó emberek felé az élet tiszteletével fordulni. "Gyarló ember" vagyok, lehetetlen feladatnak érzem, hogy ezekre valaha képes legyek úgy, hogy közben a realitás érzékemet is megőrzöm és nem süllyedek álomvilágba. Szeretném elérni a belső nyugalmat, vagy ha úgy tetszik, megvilágosodást.

Nem tudom hogyan csináljam.