Vannak még olyan naiv hülyék, akik azt gondolják, hogy Magyarországon, itthon is lehet élni és szerencsét csinálni?

Azon töprengek, mit rontottunk el? Miért? Miért ennyire? Miért, hogy nem tudunk kiállni egymásért, önmagunkért? Féltjük a tetves kis pozíciónkat, a még meglévő állásunkat, a nem-tudom-minket. Közben a politika, a hatalom mindent felzabál. Minden hatalom, az éppen megdicsőült és a barikád mögött hasaló. Azok az emberek régen elszakadtak a valóságtól. Évek, évtizedek óta a politikában, és a politikából élve hogyan is tudhatnák, mi történik lejjebb? Azok főleg honnan tudhatnák, akik az iskolapadból ültek a selyem-bársony akármilyen székbe. Semmiről semmit nem tudnak, de nem is akarnak tudni. Nekik ez játszma, amit meg kell nyerni. Beltenyésznek egymás között, diadalmasan kacagnak, amikor valami borzasztóan frappánsat sikerül mondani a másik oldalon állónak. „Győzelem! Lám, milyen nagyon okos is vagyok én!” Ez kell, ennyi kell. Akik beszélnek róla, sem tudhatják, milyen élni semennyi pénzből. Milyen úgy lefektetni egy gyereket, hogy nem tudsz enni adni neki. Milyen, amikor szégyellem magam, mert autóval megyek vásárolni…

A parkolóban mellém lép egy nő. Szomorú szemű. Halkan beszél, alig értem. Nem koldul, csak meg szeretné mutatni..nyújtja a papírdobozt, benne gyönyörű, cérnából horgolt angyalka, nyuszi. Ha esetleg vennék tőle… adjak, amennyit gondolok, vagy tudok. Ő máshoz nem ért…munkát nem kap, majdnem ötven éves. Csak enni szeretne. Élni valahogy.

Emlékszem a rendszerváltásra. Amikor fiatal felnőttként hirtelen azt mondták nekem: amit eddig tanítottunk neked, amit mondtunk, amit tudni vélsz, az mind hazugság. Emlékszem, amikor a fél ország ellenség lett, mert kiszolgálta a múlt rendszert… a másik fele meg ellenálló volt. Szerinte. Ez ma sem változott, csak minden sokkal rosszabb lett. Egyre rosszabb. Valahogy ezt az országot soha nem akarta a politika szolgálni, mindig uralkodni akart. Mi pedig engedtük, engedjük. Mert mit is tehetnénk ellene? Hiszen alig vagyunk tízmillióan… a mennyihez is? Háromszáz? Háromezer? Néhány éve még volt valamiféle – ha nem is védőháló – de egy hártya. Ami nem engedte lezuhanni azt, aki megbillent. Ma már ez sincs, már magunk lökjük a mélybe, aki nem képes kapaszkodni. Magyar Tajgetosz. Ülünk és várjuk a csodát, ami nem létezik.

Közben, aki teheti, menekül. Tudják, ott sincs kolbászból, meg hazát cserélni nem lehet, meg a túró rudi. Arra majd vissza fognak jönni, mint legyek a lószarra. A büszkeségünk… Bár az oroszok úgy tudják, ők találták fel, de az ő bajuk! Mi büszke nép vagyunk, mert mennyi Nobel díjast adtunk a Világnak! Csak akkor nem kell a másként gondolkodó, a sorból kilógó, amikor itt van. Ha már elment, akkor nagyon tudjuk szeretni! Vagy köpködni. Attól függ, az éppen aktuális hatalom mit vár el tőlünk. Mert mi annak megfelelünk, ha beledöglünk is! Nálunk nem szokás, hogy kiálljon a tanár a tanárért, a rendőr a rendőrért, a bíró, az orvos, a vasutas, a diák. Mi sem állunk ki a gyerekeinkért, miért is tennénk? Senki senkiért… az a tuti! Mint a szent tehenet, úgy imádjuk a semmi-eszű celebeket, a sztár-meteorológusokat, sztár-hírolvasókat, percek alatt színésszé avanzsált senkiket, sikerkönyvet sikerkönyvre halmozó analfabétákat. Közben igazi színészek, zenészek, írók, költők, újságírók éheznek. Konkrétan. Mert nekünk érdekesebb a lotyó önéletrajza, a semmiből jött senki hadonászása a képernyőn, a kivénhedt bártáncosnő gyereknevelési szokásai. Mert azt könnyen nyeljük, rágni sem kell.

Közben csomagolunk. Na, nem magunknak. A gyerekeinknek. Mert ők elmennek, már akiben van elég kurázsi. Akiben lenne elég bátorság, dac, elszántság, tudás és ész ahhoz, hogy talpra rángassa ezt a leborult országot. Ők elmennek, mi maradunk. A gyáva alkuinkkal, a félrenézéseinkkel, a lustaságunkkal, nemtörődömségünkkel. Mennek, viszik a még meg nem született unokáinkat. Mi meg bámulunk és várjuk tovább a csodát. Közben búcsút intünk az elveszett generációnak. Mi, az elbaszott generáció.