Milyen érzés, ha valakinek parancsra kell ölni?

Volt egy rokonom (nyugodjon békében), akit 16 évesen kitoloncoltak az országból, és a francia idegenlégiónál kellett szolgálnia, hogy elkerülje az akasztást ('56-os forradalom idején volt). Több évtized után tért haza, bejárta Ausztráliát, Angliát, Szicíliát, Hollandiát és Svédországot is. Egy családi összejövetel alkalmával elkezdett mesélni a kalandjairól, köztük az idegenlégióról is, hogy a bajtársai már a kiképzésen meghaltak, és csak ketten maradtak, Afrikában gyakorlatoztak, és onnan sikerült megszökniük - pontosabban csak neki, mert a társát eltalálta egy golyó. Mikor ezeket mesélte, egy családtag rákérdezett, hogy a kiküldetésen mi volt a feladat, kellett-e embert ölni. Ekkor a kisöreg (így hívtuk) elvörösödött, lehajtotta a fejét, az arcán legördült egy könnycsepp, és megkért minket, hogy ezt soha többé ne kérdezzük meg, mert a mai napig rémálmai vannak miatta. A kérdést ezzel gyakorlatilag megválaszolta, én csak arra lennék kíváncsi, hogy milyen érzés, mikor valaki parancsra öl, neadjisten ártatlan ember(eke)t? Túl lehet egyáltalán ezen tenni magát valakinek? Vagy ez egy örök seb?