Akkor a legboldogabb/legokosabb az ember, ha mindenről hallgat és semmilyen érzést/véleményt nem mutat ki?

Azt vettem észre, amióta odafigyelek kinek mit mondok, próbálok hallgatni a véleményemről bármiről/bárkiről, illetve nem közlöm senkivel, mi éppen az aktuális bajom bármivel kapcsolatban, azóta megszűntek a problémáim.

Ez nem jelenti azt, hogy nem lépek kapcsolatba emberekkel, de lépek, csak kérdezgetem őket, magamról, a magánéletemről próbálok minimumot vagy semmit sem közölni, mások véleményére vagyok kíváncsi, ez alapján szűröm az embereket.

Az vettem észre, hogy egyáltalán nem rúgnak belém, mert nem tudnak, nincs mit megfogni rajtam, illetve sokkal rugalmasabb vagyok emberi kapcsolatok terén, valaki olyat csinál ami nekem nem tetszik, egyik pillanatról a másikra tovább állok, lelkiismeret furdalás és egyéb aggályok nélkül, hogy hátba támad-e vagy sem, mert egyszerűen nem tud, mert nem adom ki magamat.

Mi a véleményetek erről? Nem használnak ki mert bármit kérnek, pl.: megkérdezik, hogy te tudsz erről valamit, vagy te hogy haladsz ezzel kérdésekre rögtön nemleges választ adok, és nem kell rááldoznom másokra a szabadidőmet.

Persze barátságos vagyok, csak ha kell valami azt letagadom, illetve próbálom beszéltetni az embereket, ahelyett, hogy magamról dumálnék.

Szerintetek jól teszem ezt így, vagy ennek van valami hátulütője?

Eddig annyi csalódás ért, kihasználás, mióta így viselkedem nem csak azt veszem észre, hogy egyáltalán nem idegeskedem/ kerülök kellemetlen helyzetbe, hanem az emberek is valahogy közelebbi viszonyban állnak hozzám, látják hogy érdeklődöm, folyamatosan kérdezgetem őket, ugyan úgy megy a beszélgetés, csak éppen semmit sem adok ki magamról, a magánéletemről.

Ennyire sokat számítana ez?