Ti nem gondoltok gyakran a halálra?

Úgy értem, mint utolsó lehetőségre.

Minden hajnalban, karikás szemmel, feszülő halántékkal az jár a fejemben, hogy ez lesz az utolsó nap, befejezem, hagyom a p!csába, a nálam szerencsésebbeknek.

Gyűlölöm a munkámat, mert unalmas. Minden nap ugyanaz történik, elejétől a végéig. Nem váltok, mert a szakmám miatt máshol is ez lenne, egyébként meg mindenhez papír kell. Jha, átképzés... annyi pénzem nincs.

A járműveken tülekedés, otthon jó pofát vágni mindenhez, barátnőmnél végképp, mert egyik se az én, saját otthonom. Aludni nem tudok a feszültségtől, reggel pedig minden kezdődik elölről.

Még tíz éve sem dolgozom, rengeteg van a nyugdíjig. Éljek tovább? Rettegek a betegségektől, magától a haláltól is, de úgy érzem, semmi mással nem tudok szembemenni a világgal. Nem érdekel már semmi, a szex hidegen hagy, egyetlen hobbimra, az írásra képtelen vagyok figyelni, mert üres a fejem, az tölti ki minden percemet, hogy kibírjam a következőig.

A hétköznapok monoton, unalmas láncban járnak, csak aludni járok haza. A hétvégék feszültségtől terhesek, semmire se elég az a két nap.

Próbáltam a vallás felé fordulni, de nem tudok úgy hinni, mint sokan.

Úgy foglalnám össze, hogy az unalom monotóniáját néha megtöri valami rossz dolog. Megtörtem, kilátástalan az élet.

Mondjatok valami jót, mi értelme? Mi van, ha én nem tudok rabszolgaként élni, robotos pontossággal végezni az élet nevű rutint? Írtsam ki magamból a vágyat, legyek gép, vagy öljem meg magam?