Hogy kezeljem ezt a helyzetet?

Sajnos nincs kivel megbeszélnem és úgy érzem, hogy felemészt. Megpróbálok rövid lenni.

Kisebb megszakításokkal, közel 10 évig voltam otthon, betegen ( Se buli, se fiúbarát, se egészség, a nőiességem legszebb évei mentek el azzal, hogy otthon voltam. A betegségem előtt teljes életet éltem, nagyon jó munkám volt, jól kerestem, nagy terveim voltak a jövőt illetőleg, de ez egy pillanat alatt kettétört. Nagyon nehezen fogadtam el az állapotomat...Volt, hogy úgy szedtek ki az ágyból, ha nincs nálunk az a rokon, akkor meghalok, mert teljesen feladtam... ez hosszú történet, a lényeg, hogy nem az az ember vagyok, mint aki a betegségem előtt) Ma sem vagyok gyógyult, de valamennyire összeszedtem magam, úszom, tornázom, nagyokat sétálok persze sok sok pihenővel, most már évek óta csinálom , de túl érzékeny vagyok) rehabilitáltként dolgozom, de csak hat órában. Nagyon magányos vagyok, igaz ez tudatos választás, de csak azért mert nagyon nehéz úgy párt találni, hogy nem vagy "teljes" főleg a mai világban ( nem értik meg, hogy ezt, vagy azt nem tudom megcsinálni, ide-oda nem tudok elmenni stb... ez ezzel jár. A magyarázkodás az állapotomról pedig felemészt, kifáraszt, nem hagy illúziót magamban, ezért volt jó teljesen egyedül, amikor egy kisebb sétát egy szép környezetben is egy nagy túrának tudtam érezni. Ezért aztán, amíg otthon voltam kifejlesztettem magamban, hogy nincs szükségem társra, így is segítve, hogy feltudjam dolgozni az egészségi állapotom megromlását, mivel nem kell senkinek magyarázkodni, ami még jobban beteggé tenne. Mivel tudom, hogy senkinek nem kellenék, legalábbis olyannak nem aki nekem kellene. Legalábbis lassan sikerült magammal elhitetnem, hogy nem kell senki, valószínű azért, mert nem volt kísértés nem találkoztam érdemben férfiakkal, aki tetszene. néha feltört bennem az óriási szeretet hiány, meg a remény(Nem lehet gyermekem sem) de ez három napig tartott és mindig sikeresen eltudtam magamban fojtani. Viszont elkezdtem dolgozni, most már lassan csak nem egy éve dolgozom. Van egy férfi, akibe egyszerűen szerelmes lettem. Nem tudom mikor, és még magamat sem értem. Mindig megvetettem azokat, akik családos emberre szemet vetnek. Küzdök ellene, mert tudom, hogy nős és a látszatát is elakarom kerülni, hogy észrevegye rajtam amit érzek, de úgy érzem, hogy beleszakadok. Most már azt a praktikát vettem elő, hogy megpróbálok kimértem beszélni vele így távol tartani magamtól, hátha megharagszik stb.., vagy valami és hátha kiábrándulok.

Kérlek segítsetek. Volt már valaki hasonló helyzetben, hogy szerelmes lett, de reménytelenül? Hogy tettétek túl magatokat rajta? Amikor bejön az irodába nem merek ránézni, van amikor erőt veszek magamon, de ilyenkor úgy nézek, hogy nehogy észre vegye rajtam, hogy elpirulok, vagy zavarba jövök. És látom, hogy nem érti, miért nem vagyok olyan mint amikor elkezdtem ott dolgozni. Nem tudok természetes lenni vele. És ő nyilván nem arra gondol, hogy tetszem neki, hanem, hogy utálom vagy valami és bunkó vagyok és igaza is van, hiszen nem tehet róla, hogy ilyen hülye pi.sa vagyok és beleszerettem. Nincs jogom, hogy ráerőltessem magam valakire pláne, ha nős, hogy jövök én ahhoz, hogy az érzelmeimet rajta töltsem ki. Ez egy munkahely...

Bocsánat a kuszaságért és köszönöm, annak, aki elolvasta