Miért pont engem, egy fiatal nőt támadt le ez a férfi?

Fàjt a hasam,és megint,mint minden nap,a kòrhàzba jöttem vérvételre. A buszon semmi hely nem volt,végig àllnom kellett,pont gondolkoztam is,hogy nyegle sràcok ülnek,vihognak,s elnézik,hogy a lànyok,nök és idös nénik àllnak. Felszàllt két középkorù férfi is,persze azok is àlltak. Késöbb jòpàran àtszàlltunk a villamosra,a két férfibòl is az egyik,a fiatal sràcok,meg én. Örültem,hogy végre van egy hely a hosszù combinon,leültem,a sràcok is,a férfi is,meg ültek még fiatalok pàrban: fiù-làny együtt. Tömeg lett közben,àt se lehetett làtni. Aztàn messzebb megàllt egy elegàns idösebb néni hùzòs bevàsàrlòszatyorral. En amùgy telefonàltam,nem is figyeltem,fontos hívásom volt munkaidöben. Erre hangosan elkezdett kiabàlni az (ülö!) férfi,hogy fiatalok,nem kéne àtadni a helyet? Nem vàlaszolt senki,erre hozzàm jött oda,nem a sràcokhoz,nem a pàrban lévökhöz,megfogta a vàllam és majdnem kiemelt a székböl kiabàlva,hogy talàn àt kéne adni a helyemet,nem gondolom,nem szégyellem magam,azonnal àlljak fel. Meg is ijedtem,mert nem is figyeltem oda,és nem szàmìtottam rà,hogy megfog,meg ràmordìt. Mondtam,hogy elnézést,de engem hagyjon békén,fàj a hasam,kòrhàzba megyek,örülök,hogy ülök,làthatta,hogy buszon is végig àlltam,nem én vagyok az egyetlen most,aki ül és legyen szìves,ne rendezkedjen. Erre ö még hangosabban,szinte ordìtott,hogy fàj a hasa! Halljàk,fàj a hasa! Ezért nem àll fel! Ha fàj a hasa,otthon kell feküdni,nem villamosozni. Szégyen! Azonnal àlljak fel. Erre a néni is megszòlalt lazàn tàmaszkodva,nem volt hajlott hàtù,elesett,hogy persze,neki fàj a hasa,én meg àllhatok 74 évesen. De tömött villamoson nemcsak én ültem,férfiak is ültek és senki nem mozdult meg. Nem szòltak a férfinak se,ìgy tovàbb kiabàlt velem,hogy szégyelljem magam,egy senki vagyok. Nyomatékosan felé fordultam,és hangosan,hatàrozottan mondtam,ezt legyen szìves,azonnal fejezze be. Erre még hangosabban,hogy dehogy fejezi be,ki vagyok én,szégyelljem magam. Körbenéztem,az ülö sràcok meg pàrok,a többi fiatal,meg a férfiak majdnem röhögtek,élvezték a müsort. Igy ablaknak fordultam és többet semmit nem szòltam. Még ordibàlt,aztàn leszàlltam. Egy padon meg kibögtem magam. És pont én vagyok az,aki mindig àtadom a helyem,mindig,kérés nélkül,mert megtanìtott az anyàm,nem a pajtàban nevelkedtem,szinte nem is ülök,csak most ültem le.