Miért nem hisznek sokszor azoknak, akiket molesztálnak, megerőszakolnak?

Velem megtörtént. Apám.

Anyám a mai napig nem hiszi el, mondván ő nem ilyen, ő ismeri... Szerencsére elköltözött, annyira berugot, hogy fehér egerek, meg ufok voltak a szobába, és meg akart ölni, a nyakamat szorította, nem engedett el, mozdulni sem bírtam a kezemet sem bírtam már felemelni. Anyám rohant a telefonhoz segítséget hívni, akkor elengedet, ment utána megakadályozni. Csak már hallotta, hogy bemondta a címet, kiszaladt az utcára, el is fogták. Anyám ekkor rakta ki a szőrét, de nem hisz nekem. Vissza akart jönni, évekig a nyakunkra járt, ütött vert is, két métert sűrűn repültem, indok se kellet hozzá neki, hiszen akkor érezte magát jól, csillogott a szeme ha vert. De nem akartam neki örömet okozni, hogy sírok, inkább elviseltem, már bevallotta, hogy neki fáj a tenyere de még mindig nem sírok utána jött a lelki terror. Mind ez a molesztálás mellett, akkor még nagyon kicsi voltan alsó tagozatos, fel sem fogtam a dolgokat. Az osztályba meg sem mertem szólalni. Mai napig nem tudok beszélni,ha már hárman vagy többen vagyunk. Felnőtt fejjel kellet megtanulnom, hogy én is létezek, van saját gondolatom, és akaratom, amit még érvényesíteni is lehet? Teljesen új meglátás volt. A mai napig is tanulom az élettől a helyes viselkedést, hogy ne legyek olyan zárkózott, és hogy értsem a vicceket, nem kell mindent komolyan venni... Fel merjem vállalni magamat mások előtt, bármint a gondolataimat, hogy a beszélgetéshez érdembe hozzá tudjak szólni.

Bár eltértem a témától, de bocsássátok meg, de jó volt kiírni magamból, így ismeretlenül.