Mihez kezdjek, ha elrabolták az életem?

A kérdés kicsit tömör és lényegretörő és igazából nem létezik ilyesmi, de mégis ezt érzem. Arról van szó, hogy találkoztam valakivel 16-17 évesen akinek a környezete, a családja és kb mindene egy az egyben azzal egyezett meg, amit én valaha is akartam/elképzeltem magamnak, amiben minden olyan dolog és ember megvolt, amit az én életemből hiányoltam, vagy kényelmetlenséget okozott egészen a kezdetektől fogva. Ez nem egy hétköznapi gyerekes irigység, egyrészt mert sok olyan dolog van ami itt megtalálható, náluk pedig nem, másrészt mert fiú vagyok és már 19, de még mindig ezt érzem, ő pedig lány..

Kezdetben nézzük a szülőket: náluk nagyon értelmes, diplomás emberek akikkel iszonyú jól el tudtam beszélgetni, van ízlésük, jól bánnak a pénzügyekkel, megvan a véleményük a világról, lerí róluk az intelligencia stb.. az enyémek ezzel szemben önpusztítók, a családért mártírkodók, nem tudják kifejezni magukat rendesen, negatív jövőképük van, instabilak, bár sok a bevételük, mégis rosszul bánnak a pénzzel és alig jönnek ki belőle..

A környezet: telis tele van értelmes arcokkal a város ahol lakik, iszonyatosan jó gyerekkora volt egy csomó kalanddal, amit fiúként én akár még 10-szer annyira is élvezhettem volna, ha ott lakom.. minden héten vagy második héten bulik, házi, vagy klub.. tele van választékkal, koncertre is mehet.. ezzel szemben én egy olyan helyen lakom ahol semmi nincs, tele van lecsúszottakkal, a fiatalok életkedve egy nagy 0, zombiként mászkálnak ide-oda, csak kocsmák vannak, nincsenek koncertek.

Sokáig nem értette mi a bajom (én nem akartam kimutatni, vissza is fogtam magam) és már nem beszélünk nagyon régóta, haraggal váltunk el, ő nem értett meg engem, én pedig valószínűleg őt nem, de ez már egy másik történet.. Telik a fiatalkorom és hiába megyek el innen, az már nem lesz ugyan az, az már a felnőttek világa lesz, mivel én is felnőtt leszek, teljesen átverve érzem magam.