Nem tudok megfelelni önmagamnak, soha nem elég, bármit teszek. Mindenben jó akarok lenni, hogy megcáfoljam az ellenségeimet, folyton hajtok, mégis boldogtalan vagyok. Mit változtassak?

Hát ez vicces lehet, de még lerázni sem kell az embereket magamról, mert nincsenek körülöttem. Úgy értem ismerősök nyilván, de olyan, akivel szánt szándékkal töltünk együtt időt, az nulla. Párommal élek, ő hasonló gondolkodású, bár jóval elvontabb és elmélkedősebb figura, mint én. Én nagyon konkrét vagyok, a lehető legtöbb esetben, ő körülrágja, megcsócsálja az összes dolgot, amivel szembe kerül. Ahogy ő mondja: én nyers húst tolok mások arcába, míg ő megfőzi és ízlésesen tálalja. Ezzel nem is vitatkozom, bár szerintem mindenki maga kell megfőzze azt a húst a saját ízlése szerint. (Csak elég sok a vegetáriánus, aki nem igazán szereti direktben az ellent :)

Tudom magamról, hogy ugyan elfogadom az embereket, de a saját önpusztításukat, amit észre sem vesznek... na az nagyon böki a csőrömet. Nyilván ezek nagyrészt saját meglátások, lehet másnak pont az a helyes, ami nekem visszataszító. Bár ezekre nagy százalékban nem térek ki soha, de van, hogy napokig töprengek rajtuk, miért csinálhatja, miért jó ez neki? Mindenben a logikát keresem, és eddig csak az emberekben nem találtam, csak elvétve, főleg a nőkben (pedig én is az vagyok). Nagyon gyakran és nagyon intenzíven lelkesedek dolgokért, elég széles skálán mozogva.

A kereszténységet ugyan kerülöm, de amit írtál, megállja a helyét. De manapság hol találni már olyan embert, aki ne így viszonyulna? Ritka, mint a négylevelű lóhere. Egyszer biztos szerencsém lesz :)

A második válaszodat csak most olvastam. A pszichológus rendben is lenne, de olyan csóró vagyok, mint a templom egere... Életen kívül másra nem futi. :(

A vezetésben lehet is valami. Többször karoltam már fel embereket magam körül, nem is olyan régen volt is ilyen eset. Tudom értékelni saját és mások reális képességeit, és ebből kihozni a legjobbat, de ez sajnos csak mások esetében érvényes. Szeretem rendesen és szépen befejezni a dolgokat, de szinte sosem sikerül, míg ha másoknak csak kicsit is segítek, hamar felülmúlnak engem, vagy hasonló eredményt érnek el rövidebb idő alatt. (És ezalatt az adott esetet értem). És ez igaz gonoszság, de nekem fáj, hogy soha egy jó szót sem kaptam érte, és mintha valahol ártanék magamnak azzal, hogy másoknak segítek. Bár igaz, jó érzés is egyben, látni a sikerüket.