Ha meghal egy ember akit szerettünk, akkor őt sajnáljuk azért mert nincs többé, vagy saját magunkat?

6-os, pedig nekem kifejezetten a kellemes pillanatokkor, a jó eszmefuttatásokkor, viccekkor jut eszembe nagyanyám, aki meghalt, immáron 7 éve. Felidéződnek a beszélgetések, erről mit gondolt, amarról mit mondana. Sajnálni az elhunytat teljességgel botorság, "neki" már tényleg jobb úgy, főleg ha szenvedés, magány jutott osztályrészül az életben. "Neki", de ez is a mi fejünkben él, a múltat idenfitikáljuk igy, egy személyben, pedig már nincs többé ő, csak az emléke. Sajnálni az esetet, de főleg annak következményeit szoktuk, ahogy azt írták előttem is. Sajnálkozni lehet őszinte, belülről jövő együttérzésből, de sokan csak mondják, azt viszont nem érdemes. Hiány az, ami van. Ezt a helyén kezelve szerintem önzőségnek sem hívható, ez is népszerű szó, előszeretettel cuppannak rá számos területen, itt is, de értelmetlenül.

Annyira érdekes ez, ahogy az emberek félnek a haláltól. De nem is ezt a szót használnám, ez már túlságosan körbe van rakva szeterotípiákkal és félelmekkel. Inkább azt mondom önmaguk megszűnésétől félnek. És ott az egó és körbeöleli és szorongatja az egyébként kiegyensúlyozott tudatot és paradox módon megnyomorítja azt. Az, ami éltet, az szorongatja is egyeben. "Létezni akarok." Igen makacs jószággal állunk szemben. Nem összekeverendő az egészséges életösztönnel. Ez teljesen más, messze túlmutat azon. Miért akarnak ennyire létezni az emberek? Számos válasz van erre és messziremutatóak. Általánosságban kijelenthető. hogy akik spirituálisan fejlettebbek, azok nem vagy sokkal kisebb mértékben félnek önmaguk megszűnésétől, mint akik ezen út kezdetén vannak. Vagy akkor nevezzük önismeretnek, ugyanaz. És nem feltétlenül azért, mert valami túlvilági jóléti zagyvalékkal tele van öntve a fejük. Nem is önfeláldozás ez, nem tudom hogy írjam körbe. Egyszerűen csak képes rendszerben gondolkodni, az énközpontúság helyett. Hierarchián, téren és időn kívül, elfogadni a puszta létezését (!), így ugyanilyen természetességgel elfogadva egykori megsemmisülését is a jelenlegi - csalóka módon az egész világot jelentő - tudatának. Azt mondom néktek tanulmányozzuk Mandelbrot munkásságát, a természet megoldásait az újrahasznosítható létezésre és vegyük át, amit csak lehet. Ugyanazzal az elánnal és alázattal éljünk, mintamilyennel vissza fogunk simulni a földbe és egy sokkal kiegyensúlyozottabb, magától értetődőbb formában szolgálhatjuk tovább a nagy egészet. De addigis: alázat, tisztelet, magunk felé, a világ felé.

Sajnálat? Inkább titkon örülnek, hogy nem őrájuk került még a sor. De legelsősorban félnek, rettegnek. Fenti levezetés mellett meglepődik-e valaki, ha én ezt szánom?

Nekem a dédimamám halt meg lassan már 3 éve.(1936-2014)78 évet élt. Rettentően hiányzik. Amikor rá gondolok SÍROK. A legrosszabb az egészben hogy el sem búcsúzhattam tőle. Azóta ez nagyon fáj. Ezelőtt 2 vagy 3 évvel dédimamám kórházba került. Szerettem volna meglátogatni de...

2014.december 6-án a neném sírva jött be hozzánk és közölte a rossz hírt. Nem akartam elhinni. Amikor odaértünk a temetésre, nálam a mécses ELTÖRT. 2016 december 6-án kimentem a temetőbe. Amikor odaértem, a sírás utolért. Ezután hazamentem.