Ide csak jó emberek írnak? Hol vannak a rosszak?

"De lássuk először is, mit jelent a kognitív disszonancia fogalma, és mit mond róla Festinger elmélete.

A kognitív disszonancia egyfajta feszültségállapot, amely akkor lép fel, amikor az emberben egyidejűleg két egymással összeegyeztethetetlen tudattartalom jelenik meg. A „tudattartalom” (angolul: cognition, ami megismerést, megértést jelent) szót általában nem definiálják túl pontosan a pszichológiai irodalomban. Ez alatt a szó alatt mindenféle gondolatokat, attitűdöket, nézeteket, véleményeket értenek – mémeket is és egyebeket is.

A kognitív disszonancia elmélete azt mondja ki, hogy az ember hosszabb távon nem tudja elviselni a kognitív disszonanciát, és mindent megtesz azért, hogy csökkentse magában ezt az állapotot. Ennek érdekében a legkisebb ellenállás irányába halad. A kognitív disszonanciát okozó tudattartalmak közül módosítja (vagy esetleg teljesen száműzi) azokat, amelyeket a legkönnyebben meg tud változtatni úgy, hogy az ellentmondás megszűnjön. Az elmélet ennyire egyszerű. Következményeiben azért válik mégis rendkívül bonyolulttá, mert a „legkisebb ellenállás iránya” sok esetben élesen ellentmond józan hétköznapi gondolkodásunknak.

Festinger és Carlsmith mára már klasszikussá vált 1959-es kísérletében a kísérleti személyeknek fonalat kellett letekerni orsókról, majd mindenféle csavarokat elforgatni szigorúan 90 fokkal, és amikor a végére értek a csavaroknak, kezdhették az egészet elölről. Az elvégzendő kísérleti feladatot a kísérletezők hosszú procedúrával alakították ki úgy, hogy mindenki halálosan unalmasnak találja őket. Amikor ezt sikerült elérniük, akkor vágtak bele az igazi kísérletbe.

Az első kísérleti személynek a kísérletvezető asszisztense azt hazudta, hogy egy nagyon érdekes feladatot kell majd elvégeznie a kísérlet során. Amikor a kísérleti személy befejezte a feladatot, megkérték, hogy várjon még egy kicsit. Egy idő után a kísérletvezető visszajött, és zavart színlelve elmondta neki, hogy sehol sem találja azt a megbízhatatlan asszisztenst. Ekkor megkérte a kísérleti személyt, tegye már meg, hogy a következő személynek ő mondja el a sztenderd szöveget, miszerint egy nagyon érdekes feladatot kell majd elvégeznie. Ezért a szívességért felajánlott a kísérleti személynek valamennyi pénzt: hol egy dollárt, hol húszat, véletlenszerűen. Valamennyi kísérleti személy megtette neki ezt a szívességet, és persze köszönettel elfogadta a pénzt.

A kísérletsorozat végén a laboratórium munkatársai megkérték a kísérleti személyeket arra, hogy mondják el a benyomásaikat a feladatról, amelyet a kísérlet során el kellett végezniük. Az eredmények nagyon egyértelműek voltak. Akik húsz dollárt kaptak azért, hogy hazudjanak a következő kísérleti személynek, azokból dőlt a panasz, hogy milyen dögunalmas volt a feladat. Akik egy dollárt kaptak, azok sokkal kevésbé találták unalmasnak a feladatot, sőt jó néhányan azt mondták, hogy meglehetősen élvezetes volt.

A kognitív disszonancia elmélete éppen ezt jelezte előre. Akik húsz dollárt kaptak a hazugságért, azokban nem alakult ki kognitív disszonancia, mivel nyilvánvaló volt számukra, hogy azért hazudtak, mert illően megfizették őket ezért. Könnyen meggyőzték magukat arról, hogy hazugságuk teljesen ártalmatlan volt, hiszen az asszisztens úgyis elmondta volna, ha el nem kódorog. Jó pénzért elvégezték az asszisztens dolgát. Akik viszont csak egy dollárt kaptak, azoknak ez a magyarázat nem állt rendelkezésre. Bennük kognitív disszonancia alakult ki, mert nyilván nem azért a nyavalyás egy dollárért hazudtak, amikor ők alapjában becsületes emberek. A kognitív disszonancia feloldásának legegyszerűbb módja az volt, ha meggyőzik magukat arról, hogy valójában nem is hazudtak, hanem azért mondták, amit mondtak, mert többé-kevésbé igaz. Ez az önmeggyőzés általában nem tudatosan történik, de ettől csak még hatékonyabb lesz.

Még élesebb helyzetben vizsgálták meg ezt a jelenséget, amikor egyszer a Yale egyetemen a rendőrség nagyon brutális módon vert szét egy diáktüntetést. A diákok egyöntetűen fel voltak háborodva. Ekkor a kísérletezők egy egyetemi kurzuson azt a feladatot adták a diákoknak, hogy írjanak egy dolgozatot a rendőri akció védelmében. Ezért a munkáért pénzt is kaptak a diákok – volt, aki csak jelképes ötven centet, volt aki húsz dollárt, és voltak, akik valamilyen közbülső összeget. Véletlenszerűen sorsolták ki, hogy ki mennyit kapjon, de a sorsolás nem a diákok előtt történt, nekik csak az összeget mondták meg egyenként. A legközelebbi kurzuson pedig azt kérték, hogy a diákok írják le a saját véleményüket a rendőrség magatartásáról. Az eredmény egészen döbbenetes volt: minél kevesebb pénzt kapott valaki azért, hogy érveljen a rendőri akció mellett, annál jobb lett róla a véleménye.

Ez alól a szabály alól egyetlen kivétel volt: néhány diáknak azt sorsolták ki, hogy egyáltalán ne kapjon pénzt. Ezeknek a diákoknak a véleménye ugyanolyan negatív maradt, mintha húsz dollárt kaptak volna. Náluk eleve nem jelent meg kognitív disszonancia: egyszerűen csak elvégeztek egy utálatos szemináriumi feladatot, nem először és nem utoljára."

[link]

Ennek semmi köze a kognitív disszonanciához. pfff istenem...

A lényeg, hogy van egy normális állapot amit a többségi társadalom elfogad, ezen kívül rengeteg vélemény létezik. Saját magával szemben az ember általában a legjobb véleményt próbálja megformálni és te is ilyen kérdéseket látsz általában, ám ha alaposan megnézed vannak azért akik pont az önértékelésük végett írnak ki ilyen kérdéseket. Például az Egyéb kérdéseknél rengeteg ilyent látni, pont a fordítottja, mint ami a Családi kapcsolatoknál megy.

Itt pedig a kognitív disszonancia: [link]

Hogyne lenne.

Ha magamról olyan képem van, hogy én jó ember vagyok (és mindenki ebből indul ki, saját magát jónak tartja), akkor ha rosszat teszek, az konfliktusba kerül az énképemmel.

Ezt a (kognitív) disszonanciát úgy tudom feloldani, hogy magamat kimagyarázom, kimentem. Tehát nem én voltam rossz, hogy pofánvertem valakit, hanem az illető provokálta ki és megérdemelte.

Így nem sérül az a tudat, hogy jó ember vagyok.