Miért van az, hogy nem tudok "mindennapi" barátságokat kialakítani? Tele vagyok olyan régi "barátokkal", akik a hátam mögött egymással találkoznak, engem meg kihagynak.

Nem utálnak vagy ilyesmi, csak nem vagyok valamiért olyan szorosan a körben. És ez k*rvára bánt, mert senki nincs gyakorlatilag a szüleimen kívül, akire a mindennapi életben számíthatok. Van egy-két iskolai jó barátom, de ők messze laknak, és nekik vannak normális régi barátaik, velük nem tudok minden nap találkozni (mármint suliidőn kívül, márpedig az számít igazán). Van egy haverom, aki után egy időben állandóan pedáloztam. Csomószor mentem hozzá, ő kb. 5-ször jött hozzánk életében. Mindig el tudtunk beszélni, de magától sose keres. Mindenkinek visszahívót küld, állítólag valahogy sosincs pénz a kártyáján. Érdekes módon a barátnőjével mindig tud telefonozni.

Nemrég kb. egy hónapos egyeztetés után találkoztunk. Kb. 1-1,5 órát beszéltünk meg. Ebből háromnegyed azzal ment el, hogy a HÉV-megállóban meglátta a barátnőjének egy barátnőjét, akivel amúgy minden nap találkozik, és vártuk, amíg az a hülye csaj leteszi a telefont. Merthogy telefonon beszélt. Nem írok keveset, ha azt mondom, hogy legalább 20 percet vártun; a csaj nem vette észre magát, zavartalanul dumált. Amikor végre valahára letette, köszöntek (egyszer nézett kb rám), megbeszélték az óriási lelki problémáit, aztán elment a HÉV és úgy mellesleg rám is jutott ideje a haveromnak.

Másik eset: voltunk egy szórakozóhelyen, ahol minket megint kb. le se szart. Azóta direkt nem beszélek vele; írta, hogy jönnek a ballagásunkra (egy másik volt osztálytársam ugyanabból a körből ugyanabba a suliba jár, amibe én, tehát megint csak nem miattam jöttek) és tt találkozunk. Egyszer nem láttam őket. Aztán a volt osztálytársam, aki szintén ballagott, mikor kérdeztem mondta, hogy náluk lesz egy buli, oda mennek. Nagyon-nagyon szarul esett, hogy senkinek még csak eszébe se jutott engem is meghívni.

Azért írom ezt a srácot következetesen havernak, mert én már barátnak nem nevezném. Jó fejnek tartom, de én bármikor ugrottam, ha neki szüksége volt rám, ehhez képest meg ő szinte sose keresett. Nem azt mondom, hogy nem próbálkozik, néha rám ír facebook-on, de most mi az? Ha igazán akarna, fel tudna hívni, tudna velem találkozni. Itt lakunk egymástól három kilométerre. Most is írt fb-on, direkt egyszavas mondattal válaszoltam neki, mert azt akarom, hogy kicsit elgondolkodjon emiatt a ballagósdi miatt. Még ő van megsértődve.

Nem kiskamaszok vagyunk, hanem 19 évesek. Ebben a korban már van lelki élete az embernek, vannak problémái, amit nem feltétlenül csak a szüleivel akar megbeszélni. Nagyon fontos a barátság. Ha én most valami balesetet szenvednék vagy nem tudom, mi történne velem, nem tudom, kire számíthatnék. Nagyon aggaszt, hogy senki nincs, aki közel áll hozzám. Bármerre nézek, mindenhol azt látom, hogy a régi általános iskolai barátaim teljesen eltávolodnak tőlem. Anyagilag és karrier szempontjából mindenem megvan, ami csak kell, de magánéletben reménytelen vagyok. Senkit nem érdeklek.