Aki nem szeret olvasni, az miért nem szeret?

Én valahogy sosem szerettem olvasni, pedig apukám rendkívül olvasott ember, és próbált engem is mindig erre rávenni.

A Harry Potter sorozatot már háromszor végigolvastam, de a hosszú, leíró részeknél voltak problémák, ott rendszerint meg-megakadtam egy-két hétre.

Szerintem nekem onnan gyökerezik ez az egész, hogy nem bírom magam előtt elképzelni a képeket, valahogy nem működik ez a fajta vizuális képzelőerőm. (Ez igaz bármi másra is, tehát én csak úgy fejből nem is tudok rajzolni sem, arcokat nem tudok felidézni a lelki szemeim előtt, még a sajátomat sem)

Én csak a történet cselekményét fogom fel, és számomra nagyon unalmas, ha oldalakon keresztül leírják, hogy valami hogy nézett ki. Nekem az kell, hogy meglegyenek a lényeges infók, aztán haladjon tovább a cselekménylánc, legyen sok párbeszéd.

Ezért jó a film: nem kell elképzelnem, mi, hogy néz ki, mert már eleve látom. Csak sajnos a filmek sok esetben rámennek a látványra, és így kimaradnak értékes részletek, amik a könyvben még benne voltak.

Ez az egyik, mert amúgy így is el tudok olvasni egy könyvet, hogy egy oldallal később már nem is emlékszem, hogy hogy nézett ki a főszereplő szobája; másik ok meg az, hogy mivel sosem olvastam sokat, nem is tudok gyorsan olvasni, és ez még jobban lelassítja az egészet.

És amúgy egyszer nagyon is rosszul esett, amikor valaki mondta, hogy hogy gondoltam, hogy bölcsészszakra megyek egyetemre, ha nem is olvasok, meg még egy kedvenc könyvem sincsen... Tény, hogy nem a szívem csücske az szépirodalom, de azóta köszönöm szépen, kitűnően teljesítek nyelvszakon olvasás nélkül.

De egyébként számomra egy szakirodalmi könyv sokkal érdekesebb például, mint egy történet. Nyelvészeti, pszichológiai szakkönyvekből már egy rakással elolvastam.

20F

Én sem szeretek olvasni, pedig sok könyv érdekelne. Ez óriási problémám.

Sajnos nekem is nagyon hamar elkalandoznak a gondolataim, és azt veszem észre az oldal alján, hogy teljesen máshol jár az eszem (ált. napi teendőkön). Nem tudom elképzelni amit olvasok, talán ez lehet a gond. Kicsit jobb a helyzet, ha hangosan olvasok, úgy jobban megértem az olvasottakat és gyorsabban is haladok-sajnos valóban így van: ha magamban olvasok, lassabban olvasok mint ha felolvasnám a szöveget.

Ráadásul nem is igazán marad meg bennem amit olvasok, a tanultak sem, sajnos: amit egyetemen tanultam, arra sem nagyon emlékszem, pedig jó eredménnyel végeztem és nem olyan rég.

Nekem is az a problémám, hogy képtelen vagyok elképzelni azt amit olvasok, így szenvedés az egész. Próbálom erőltetni egyébként, mert van egy nagyon pozitív feelingje, de sajnos bármilyen regényt a kezeim közé veszek, konkrétan át kell küzdenem magam az oldalakon, mert abszolút semmilyen élvezetet nem nyújt számomra. Ellenben a történelmi, pszichológiai könyvekkel más a helyzet, mert azt nem igazán kell elképzelni, mert ott tényekről van szó, nincs a képzeletedre bízva, hogy mit hozol ki belőle. Mellesleg én is bölcsészkaron vagyok, sőt már 10 éve foglalkozom írással. Vicces, hogy hosszú-hosszú évekig úgy írtam verseket/novellákat, hogy egyik sem érdekelt soha olvasói szempontból. Most sem azért művelődök, mert élvezetet nyújt, inkább csak azért, mert az íráskészségemet így tudom fejleszteni, illetve szeretnék tájékozottabb lenni.

23/F

Régen - még a kötelező borzadályok előtt is - utáltam olvasni. Nem leltem örömömet, szórakozásomat egyik könyvben sem. Mondanom sem kell, hogy a kötelezők sem hozták meg, sőt, ha volt egy nagyon kicsi az is elveszett valahol az Egri csillagok 3. oldalán ameddig jutottam - "csak" viccen kívül 12x ásítottam végig azt a 3 oldalt.

Érv. Csak egyet tudok írni, amit akkoriban éreztem. Nem élveztem. Untam. Kb mint egy erősen barbis és pónis kislánynak autót adni a kezébe vagy valami, bármi olyat csináltatni amit nem szeret és biztos unja.

Végül aztán a Jók és Rosszak iskolája varázslatos világa kellőképpen megfogott ahhoz, hogy további xy könyv kövesse. Azóta imádok olvasni. :)

16/L

Én nagyon lehangolónak találtam pár kötelező olvasmányt.

Pl a gyerek elveszti a húgát, az apukáját, szegénységben nől fel, befogadja egy család átmenetileg, aki éhezteti... Vagy elveszik a lány ruháját, mint a kutyával úgy bánnak vele, megégetik a kezét, mert dinnyét lopott... Vagy a fiú meghal tüdőgyulladásban miután végre elérte azt, hogy felnézzenek rá. Vagy a gyereket tolvajnak állítják be és hiába mintadiák, mégis úgy ellene fordul mindenki, hogy sírva kiabálja, hogy nem akar többé debreceni diák lenni. És még sorolhatnám.

Nem csoda, hogy a gyereknek nincs kedve ezeket olvasni.

Az első kötelező nekem a Lassie volt, beleőszültem mire a végére értem, nem találtam eseménydúsnak, egyik szálon a család bánkódik, a másikon a kutya csatangol.

Az Egri csillagok volt az utolsó kötelező a külföldiek előtt, azt nem bírtam befejezni, nem tudtam belemerülni.

Külföldön a kötelező olvasmányok mások voltak. Ott 12 évesen kezdtük (én akkor 13 voltam) és mindig olyant olvastunk, ami a korosztályunknak való volt. Az angol kötelezők általában nem kötötték le a figyelmemet, azok a gazdag szókincsű de történethiányos vékony könyvek voltak. Itt a hangsúly azon volt, hogy a gyerek a szókincsét fejlessze, nyilván egy normális könyvnek nem lett volna akkora sikere a hosszúsága miatt. Szerencsére ezeket gyorsan kivégeztem, de nem sok élvezettel, viszont a főnyelv könyveit szerettem. Nagyon érdekes történeteket ismerhettem meg és, ahogy nőttünk, úgy kaptunk komolyabb olvasmányokat is.

Nyáron nem adtak egy konkrét könyvet, hanem egy listát és abból csemegézhettél. Én a mai napig emlékszem arra, amit olvastam, le se tudtam tenni, ráadásul a szereplők is olyanok voltak mint mi, átlagos gyerekek olyan gondokkal mint a mienk, ezért jobban bele tudtam helyezkedni.

Itthon még pár kötelező olvasmányt elolvastam, a többit már csak a netes összefoglaló alapján ismertem meg, ahol leírták fejezetenként a tartalmát.

Az egyetemen háromfajta irodalom volt, kettőnél megmaradt ez a felállás, hiszen az egyiknél zsibbasztóan unalmas, olykor követhetetlen volt a történet, elvégre ott csak egy érzést vagy tényt akart közölni az író egy élvezhetetlen történetbe csomagolva, a másiknál meg történet se volt, csak egy depresszív maszlag. Volt például olyan olvasmány, ahol az anyuka elvesztette a gyerekét, ezért ő sírt gyerek hangon esténként. Volt, hogy a férfinek két szeretője is meghalt a szeme láttára (egyet egy taxi ütött el, miután a férfi fojtogatta és a nő elmenekült előle, a másikra nem emlékszem hogyan, talán szívrohamban.)... Sokszor gobdolkoztam, hogy kéne a tanárnak egy jó pszichológus, hiszen az adott ország irodalmát miért ezekkel a depresszív történetekkel kellett bemutatnia, amikor a választék széles volt.

A nem kötelező olvasmányokat itthon élvezettel olvastam, de szerintem fontos, hogy a gyerek vagy a kamasz olyan könyvet olvasson, amit el is tud képzelni. Volt, hogy a sznob rokon nézett, hogy hogyan tudok ennyi Harry Pottert olvasni és a kezembe nyomott egy komolyabb könyvet, hogy az értelmes tinik ezt olvassák én pedig elkalandoztam az olvasás alatt, sokszor fejeztem be úgy, hogy azt se tudtam, mit olvastam.

A Harry Potteres korszak után ifjúsági refényekkel folytattam és, ahogy nőttem, szépen komolyodott az ízlésem, a felnőttesebb könyvek kezdtek érdekelni.

Szóval nem utáltam olvasni, csak megvoltak azok a témák, könyvek, amik nem kötöttek le vagy túl sok energiámat elszívták.

Gondoljatok bele, ha egy évben három emberrel szakítod meg a kapcsatot, nem biztos, hogy magányosan akarsz élni és ilyen a természeted, egyszerűen lehet, hogy nem a beked megfelelő társaságod voltak. Én is építettem le alkesz nőt, energiavámpírokat, kihasználókat, stb.

Nos, a könyveknél is ez van.