Elolvasnád egy magányos, különc valaki történetét? Egy tehetetlen, felesleges, kitartás nélküli naplopónak érzem magam. Más is volt már így?

Úgy alakult, hogy a négy napos hétvégén túl van egy csomó szabad időm, amit tanulásra használhatnék. Amit tanulásra KÉNE használnom. Ehelyett egész nap fekszem az ágyban TV-zek, pótcselekvéseket végzek, elaprózom az időmet. Már egy ideje nem bírom magam rávenni a tanulásra. Nem is igazán akarom. Talán tudat alatt az dolgozik, hogy jól tudom, hogy az iszonyatos mennyiségű történelemanyagnak, amit be kéne vágnom, soha semmi hasznát nemm fogom venni. Talán az, hogy eddig végiggürcöltem az iskolaéveimet és most besokalltam. Nem tudom.

Nem csak tanulással vagyok így egyébként, hanem nagyjából mindennel. Sport, testedzés, akármi. Felállítok magamnak határidőket, terveket, ígéreteket (például egy edzéstervet), amit rendszeresen nem tartok be. Ettől elmegy a kedvem és magamba roskadok. Azt hiszem, túl lusta vagyok. A másik, hogy sportokban nem érzem magam kitartónak. Egy csomó olyan sport van, amire elkezdzem járni, de 3-4 alkalom után otthagytam. Mindenbe beleülök. Mint Anyegin, aki egy "felesleges ember". Ebben azonban nem kizárólag a lustaságot érzem ludasnak. Azt hiszem, ami ezért felel, az a barátok, a társaság hiánya. Általános iskolában egy ideig összetartó kis csapat volt az osztályunk, több sport is volt, ahova a fél osztály ment, mert egyik ember vonzotta maga után a másikat. Ennek vége lett és én azóta is azt az érzést sírom vissza. Nem azokat az embereket, hanem azt az érzést. Hogy egy jól ismert társasággal sportolhassak, mert úgy sokkal több kedvem lenne. Ahova most járok, az egy ilyen társaság volt, de ahogy a tagok elkezdtek egyetemre járni, a régi emberek fokozatosan kiestek, és ma már csak szinte kis 12-13 évesek vannak. Nincs már oda se kedvem lejárni. Eddig se versenyszerűen csináltam, csak a társaság miatt. Ugyanez van egy harcművészettel, amit elkezdtem. Csak az edzőt ismertem, elvoltam végül is a többiekkel, de nekem ez így nem elég. Borzasztóan hiányzik a régi barátok érzete.

A barátságaim elég felületes barátságok, jól elvagyunk, de iskolán kívül nem nagyon keressük egymást. Én messze is lakom mindenkitől és ilyenkor hetekig itthon vagyok, a jövő-menő szüleimmel és nővéremmel. Én vagyok az egyetlen, aki nem tud mit kezdeni magával. A nyári szünetben ugyanez van: ha nem szervezek magamnak mindenfélét, akkor szinte az egész nyári szünetre magamra vagyok hagyva. Nem tudom, mennyire nyilvánvaló abból, amit az elején írtam, de nincs életkedvem. Azt hiszem, azért nincs erőm megcsinálni azokat a dolgokat, amiket írtam -edzés, tanulás- mert tudom, hogyha mindent teljesítek, akkor is még mindig barátok nélkül vagyok. Nem látom értelmét így élni, így csak vegetálok. Rengeteget alszom és alig eszem. Van, hogy napi egyszer összesen, és akkor is keveset. Nem mozdulok ki, nem csinálok semmi érdemlegeset. Hiányzik az az érzés, hogy "húzzanak", hogy valaki törődjön velem. Ez az egész nagyon régóta tart és elég kórosnak érzem és ami a legjobban idegesít benne: a szüleim észre sem veszik. Jövő-menő, sikeres emberekként annyira el vannak foglalva a saját életükkel, hogy ezt a dolgot egy vállrándítással elintézik. Nem veszik komolyan. Annyit látnak, hogy egyre mogorvább, hallgatagabb, különcebb vagyok, de valahogy átsiklanak felette, hogy "úgyis minden rendben lesz". Nem érzik a súlyát. Amikor néha beszélgetést kezdeményeznek velem, akkor is azt érzem, hogy komolytalan az egész, mert nyilvánvalóan túlegyszerűsítik, nem látnak bele az életembe. Csak felszínesen látnak engem és nem mélyednek bele abba, hogy feltérképezzék, mi van velem. Hogy is lehetne ezt öt perc alatt, egy vacsora után elmagyarázni?

Ami a vicc, hogy most, hogy jött az egyetemválasztás, totál érdektelen nekem ez az egész. Aközépiskolában is egy igazi balf*sznak érzem magam, annak a lánynak, aki tetszett soha nem mertem a tudtára hozni az érzéseimet, azokat, akiket utálok, soha nem "szivattam meg", az ellenségeimnek megalázkodom. Mindenki komolytalan különcnek tart, egy súlytalan, akaratérvényesítés nélküli karakter vagyok. Nem akarok tovább ebben a tudatban élni és ezért nem érdekel az egyetemválasztás, karrier, tanulás, érettségi, sport, evés, semmi. Mert utálom és szégyellem magam azért, mert nem tudtam megvalósítani a valódi vágyaimat.